Hol tart a szennyvízkezelés Magyarországon és a Balkánon?
Miközben a vízhiánnyal küzdő térségek egy része – Szingapúr, Spanyolország, Izrael – évek óta rendszerszinten forgatja vissza a megtisztított szennyvizet öntözésre és ipari felhasználásra, a Kárpát-medence és a Balkán két, egymástól élesen elváló sebességgel halad. Az egyik csoportba az uniós tagállamok tartoznak, amelyek uniós forrásokból az elmúlt két évtizedben nagyrészt kiépítették a szennyvízhálózatot és a tisztítást, de az újrahasznosítás náluk is inkább kivétel, mint szabály. A másik csoportba a nyugat-balkáni, uniós tagsággal még nem rendelkező országok tartoznak, ahol a keletkező szennyvíz jelentős része tisztítótelep hiányában tisztítatlanul jut a befogadó élővízbe.
Magyarország: jól tisztít, de szinte semmit nem hasznosít újra
Magyarországon 831 kommunális szennyvíztisztító telep működik, ezek naponta mintegy 1,5 millió m³, évente több mint 500 millió m³ szennyvizet tisztítanak meg (KSH, é. n.-a). A háztartások hozzávetőleg 80%-a legalább kétfokozatú tisztítást biztosító rendszerre van rákötve (KSH, é. n.-b). Magyarország ezen a téren a régió élmezőnyéhez tartozik.
A gond nem a tisztítással van, hanem azzal, hogy a megtisztított víz gyakorlatilag semmilyen további felhasználásra nem kerül. A tisztított szennyvizet ma szinte teljes egészében természetes befogadókba – patakokba, folyókba, tavakba – vezetik vissza, az újrahasznosítás csak elvétve fordul elő (OVF, é. n.). Ennek részben jogi oka van. Az EU 2020/741 rendelete négy minőségi osztályt határoz meg a mezőgazdasági öntözésre szánt újrahasznosított vízre, alapvetően az E. coli-tartalom alapján:
- A osztály: bármilyen élelmiszernövény, a nyersen fogyasztottakat is beleértve.
- B osztály: feldolgozásra kerülő élelmiszer- és takarmánynövények.
- C osztály: ugyanaz, mint a B, de csak csepegtető öntözéssel.
- D osztály: ipari növények, energianövények, vetőmag-kultúrák.
A rendelet minimumkövetelményeket ír elő ahhoz, hogy egy adott minőségű víz biztonságosan felhasználható legyen öntözésre, felfelé tehát nyitva hagyja a lehetőséget: egy tagállam bármelyik osztályt engedélyezheti, ha teljesíti hozzá a monitoring- és kockázatkezelési feltételeket.
Magyarország viszont saját kormányrendeletében – az 50/2001. Korm. rendeletnek a 7/2023. (I. 12.) Korm. rendelettel történt módosításában – a D osztályra korlátozta magát. Ez tehát nem uniós tiltás, hanem hazai jogalkotói döntés: technológiailag semmi nem akadályozná magasabb minőségű víz engedélyezését, csak a jelenlegi hazai szabályozás ezt egyelőre nem teszi lehetővé.
Magyarország nem uniós tiltás, hanem saját kormányrendelete miatt engedélyezi csak a legalacsonyabb, D minőségi osztályt.
A balkáni uniós tagok: kiépült hálózat, dokumentálatlan újrahasznosítás
Horvátország, Szlovénia, Bulgária és Románia uniós tagként a települési szennyvíz kezeléséről szóló irányelv előírásai szerint fejlesztette hálózatát, jelentős uniós társfinanszírozással. A fejlődés azonban egyenetlen, és nem mindenhol dokumentálják friss adatokkal. A Duna Védelmi Nemzetközi Bizottság (ICPDR, 2018) jelentései szerint Horvátországban 2015-ben a lakosságnak még csak 44%-a volt rákötve közüzemi csatornahálózatra, az uniós gyűjtési határidőt pedig 2023-ig meghosszabbították. Szlovénia gyűjtési megfelelése 2015 és 2018 között 32%-ról 61%-ra nőtt. Bulgáriában a csatlakoztatottság 2018-ra meghaladta a 70%-ot, miközben 2015-ben az uniós gyűjtési célokhoz mért megfelelés még csak 15% volt. Románia 2018-ban is 90% alatti gyűjtési és 60% alatti másodfokú tisztítási aránnyal küzdött. A gyors javulás mögött szinte kivétel nélkül uniós kohéziós forrás áll.
Az újrahasznosításról ezekben az országokban nincs érdemi, dokumentált adat: a hivatalos uniós vízadatbázis (WISE Freshwater) Horvátországnál kifejezetten jelzi, hogy a tisztított szennyvíz újrahasznosítási arányáról nincs adat. Ezek az országok tehát lényegében Magyarországgal azonos helyzetben vannak: a tisztítás egyre inkább megoldott, a visszaforgatás viszont sem a gyakorlatban, sem a statisztikában nem jelenik meg.
Görögország ebből a szempontból kivétel a térségben. Nem dunai ország, ezért az ICPDR-jelentésekben nem szerepel, a szakirodalom azonban több évtizede dokumentál működő újrahasznosítási rendszereket: Thesszaloniki és Kréta szigete is rendszeresen használ tisztított szennyvizet mezőgazdasági öntözésre. A görög példa azt mutatja, hogy a gyakorlati megvalósítás a térségben sem elképzelhetetlen, csak eddig kevés helyen történt meg.
A nem uniós Nyugat-Balkán: még mindig az alapoknál
Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Észak-Macedónia, Albánia és Koszovó helyzete lényegesen súlyosabb: itt nem az újrahasznosítás, hanem a legalapvetőbb tisztítási kapacitás hiányzik. Szerbiában 2019-ben 1,145 milliárd m³ szennyvíz keletkezett, ennek mindössze 7,1%-át tisztították meg valamilyen szinten, és 2018-ban a lakosságnak csupán 12,9%-a volt rákötve legalább másodfokú tisztítást nyújtó rendszerre (Statistical Office of the Republic of Serbia, 2021).
Az ICPDR 2018-as jelentése szerint a nem uniós tagjelölt országok lakosságának 35–59%-a van csatornahálózatra kötve, az összegyűjtött szennyvíz nagy részét azonban nem tisztítják megfelelően, a foszfor- és nitrogéneltávolítást is biztosító harmadfokú tisztítás pedig a térség e felében gyakorlatilag nem létezik. Koszovóban 2015-ben a lakosságnak mindössze 2%-a volt tisztításra kötve.
Ezekben az országokban az újrahasznosítás jelenleg nem releváns kérdés: amíg a keletkező szennyvíz nagy része tisztítatlanul jut vissza a folyókba, addig nincs mit visszaforgatni.
Amíg a szennyvíz nagy része tisztítatlanul jut vissza a folyókba, addig nincs mit visszaforgatni.
Egy vitatott nemzetközi mutató
A Yale Egyetem Environmental Performance Indexének (EPI) 2024-es kiadása külön szennyvíz-újrahasznosítási pontszámot is közöl minden országra (Yale EPI, 2024), Jones és szerzőtársai (2021) globális, modellezett becslése alapján. Ez a mutató Magyarországot meglepően jó, 96-os pontszámmal a 8. helyre sorolja, Szerbiát pedig 14,8 ponttal a lista végére. Ez a szám azonban ellentmond a hazai forrásokból ismert, gyakorlatilag nulla közeli tényleges ipari újrahasznosításnak. Valószínű, hogy a modell a tisztított víz bármilyen célú, akár környezeti visszajuttatását is hasznosításnak számolja el. A mutató ezért csak nagyságrendi, rangsorbeli jelzésként használható, tényadatként nem.
Összegzés
Az EU 2020/741 rendelete 2023 óta ír elő minimumkövetelményeket a mezőgazdasági öntözésre szánt újrahasznosított vízre. Ez az uniós tagállamok, így Magyarország számára is közvetlenül alkalmazandó jogi keret, a régió legtöbb országában mégis inkább papíron létezik, mint a gyakorlatban. Amíg a magasabb minőségi osztályok engedélyezése, a hozzájuk tartozó műszaki infrastruktúra és a finanszírozás nem áll össze, a Kárpát-medence és a Balkán vízbiztonsági tartaléka – becslések szerint önmagában Magyarországon évente több mint félmilliárd m³ – kihasználatlan marad. Az persze nézőpont kérdése, hogy a befogadóba visszavezetett víz valóban veszteség-e, vagy maga is egyfajta hasznosítás: a Balatontól északra működő szennyvíztelepek például az idei aszálytól sújtott, erősen párolgó tó vízutánpótlását is segítik.
Magyarországon 831 szennyvíztisztító telep évente több mint 500 millió köbméter szennyvizet tisztít meg, a lakosság mintegy 80%-a legalább másodfokú tisztításra van rákötve. A tisztított vizet azonban szinte kizárólag folyókba vezetik vissza, ipari újrahasznosítása jogi okok miatt is elhanyagolható. A balkáni uniós tagállamok – Horvátország, Szlovénia, Bulgária és Románia – hasonló helyzetben vannak: a hálózat egyre inkább kiépült, az újrahasznosítás viszont dokumentálatlan. Kivétel Görögország, ahol Thesszaloniki és Kréta évtizedek óta öntöz tisztított szennyvízzel. A nem uniós Nyugat-Balkánon – Szerbiában, Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban, Észak-Macedóniában, Albániában és Koszovóban – még az alapszintű tisztítás is hiányos, így az újrahasznosítás kérdése egyelőre fel sem merül. Szerbiában 2019-ben a keletkező szennyvíznek mindössze 7,1%-át tisztították meg, Koszovóban 2015-ben a lakosság 2%-a volt tisztításra kötve. Az EU 2020/741 rendelete 2023 óta szabályozza az öntözésre szánt újrahasznosított vizet, Magyarország azonban saját kormányrendeletével csak a legalacsonyabb, D minőségi osztályt engedélyezi.
Magyarországon 831 szennyvíztisztító telep évente több mint 500 millió köbméter szennyvizet tisztít meg, a lakosság mintegy 80%-a legalább másodfokú tisztításra van rákötve. A megtisztított vizet azonban szinte teljes egészében folyókba, patakokba vezetik vissza. Az ipari újrahasznosítás csak elvétve fordul elő, részben azért, mert az uniós A–D vízminőségi osztályozásból idehaza jelenleg csak a legalacsonyabb, D osztály engedélyezett, ez pedig kizárólag nem élelmiszercélú növények öntözésére alkalmas.
A balkáni uniós tagállamok fejlődése egyenetlen, de javuló: Horvátországban 2015-ben még csak a lakosság 44%-a volt csatornára kötve, Szlovéniában a gyűjtési megfelelés 2015 és 2018 között 32%-ról 61%-ra nőtt, Bulgáriában a csatlakoztatottság 2018-ra meghaladta a 70%-ot. Az újrahasznosítás ezekben az országokban dokumentálatlan, az egyetlen kivétel Görögország, ahol Thesszaloniki és Kréta évtizedek óta öntöz tisztított szennyvízzel.
A nem uniós Nyugat-Balkánon a probléma alapvetőbb: Szerbiában 2019-ben a keletkező szennyvíznek mindössze 7,1%-át tisztították meg, a lakosságnak pedig csak 12,9%-a volt rákötve legalább másodfokú tisztításra. A tagjelölt országokban a lakosság 35–59%-a csatornázott, Koszovóban 2015-ben mindössze 2%-a volt tisztításra kötve, a harmadfokú tisztítás pedig a térség e felében gyakorlatilag nem létezik. Egy nemzetközi index (Yale EPI) Magyarországot meglepően magas újrahasznosítási pontszámmal rangsorolja, ez a szám azonban modellezett becslésen alapul, és ellentmond a hazai tényadatoknak. Az EU 2020/741 rendelete 2023 óta minimumkövetelményeket ír elő az öntözésre szánt újrahasznosított vízre, ez azonban a régió többségében inkább jogszabály, mint gyakorlat. Becslések szerint önmagában Magyarországon évente több mint félmilliárd köbméter tisztított víz hasznosulhatna újra, ha a szabályozás és a finanszírozás lehetővé tenné.
Egy 10 826 kínai telepet vizsgáló tanulmány szerint a nagy központosított rendszerek egyszerre két határba ütköznek – a vízhiány enyhítésében és a megtérülésben –, a hibrid modell pedig akár 37%-kal olcsóbb lehet.
A 600 oldalas Országos Vízmegtartási Koncepció és Akcióterv szövege még nem nyilvános, de a 2027-es költségvetési javaslatból már kiolvasható, mi valósulhat meg belőle jövőre. Annyi már most látszik: vegyes a kép, lesznek nyertes és vesztes területek.
Japán kutatók a szennyvízben úszó baktérium-DNS-ből és a csövek adataiból gépi tanulással jelölték ki a korrózióra leginkább hajlamos csatornaszakaszokat – kamera nélkül, a teljes hálózatra.
Az egyesített csatornarendszerek visszatérő problémája, hogy egy-egy kiadós zápor után közvetlenül a befogadóba irányítják a szennyvizet, nehogy a túlterhelés kárt tegyen a szennyvíztisztítóban. Egy philadelphiai kutatás 12 év adatai alapján kimutatta, hogy ilyen esetek után a kisebb patakokban napokig alacsony marad az oldott oxigén, a nagy folyók viszont szinte meg sem érzik.
