Mindentleburkolási mánia vs. szivacsos város
A „modern” embert valamilyen beteges vonzalom fűzi a burkolt felületekhez, vagy ha onnan nézzük, érthetetlen viszolygás a természetközeli állapottal szemben. A zöld felületeket csak akkor tartja szépnek, ha homogén, monokultúrás pázsitról van szó, ami a természetben egyébként sehol sincs, még az eső áztatta brit szigeteken sem. Számára a tervezettség a lényeg, a biodiverzitás nem érdekli, sőt inkább ellenzi, a perjétől eltérő „nemszeretem” növényeket kigyomlálandó gaznak minősíti. A városi környezetét is úgy alakítja ki, hogy lehetőleg fedjen mindent burkolat, nehogy véletlenül találkoznia kelljen a földdel, a humusszal, hová vezetne az…
Budapesten, az ingatlanberuházók felkent marketingesei által „lakóparknak” nevezett, valójában a beépíthetőség maximumát kihasználva épített apartmanházak (zsúfolt emberraktárak) között a térkő hézagmentesen passzol egymáshoz, az út aszfaltcsíkja is végigfut a mélygarázsig, a csapadékelvezető rácsok a lejtők végén megbízhatóan sorakoznak. Minden mérnökileg ki van találva, még a dézsás tuja is, amely mögül fényképezve a zöld környezet hamis illúzióját lehet kelteni a reklámfotón.
A víz nem szivárog sehova, szalad a legalacsonyabb pontig, ahol megtalálja a csatornarácsot. Egyesített csatornarendszer esetén a szennyvíztisztítót terheli, elválasztott csatornahálózat esetén pedig a zárt, vagy lebetonozott csatorna valamelyik vízfolyásba vezeti. A víz eltűnik, mielőtt bármi hasznot hajthatna, mielőtt a talajba szivároghatna, táplálhatná az élővilágot, a növényzetet.
Évente 14 ezer hektárt vonnak kiművelésből Magyarországon.
Az elmúlt harminc évben hazánkban összesen 420 ezer hektár termőföldet vontak ki a művelésből – évi átlag 14 ezer hektár ütemben. Minden négyzetméter beton és hézagmentes burkolat csökkenti azt a felszínt, amelyen keresztül az eső a talajba szivároghatna. A természetes területeken a csapadék közel 50%-a beszivárog; városban ez az arány 5% körül jár.
Szivacsos város
A szivacsos város koncepciója erre ad választ: ne elvezessük a csapadékot, hanem tartsuk ott, ahol lehullott (Copernicus Land Monitoring Service, 2025). A megoldás nem utópia – Koppenhágában, Malmöben, Milánóban, Bécsben már működik, és kisebb-nagyobb léptékben Budapesten is megjelent. A kérdés nem az, hogy lehetséges-e. Hanem hogy ki dönt, ki fizet, és meddig halasztható el a döntés.
Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA, 2025) adatai szerint az EU-ban beépített területek aránya 1990 óta 25%-kal nőtt; a kontinens területének 6,8%-a mára mesterséges felület. 2018 és 2023 között Európa évente 912 km² természetes területet veszített beépítés miatt – közel kétszer annyit, mint a korábbi becslések mutatták (Lambrechts et al., 2026). Ez más oldalról nézve azt jelenti, hogy naponta mintegy 1500 hektárt, főként mezőgazdasági területet foglal el az infrastruktúra és az urbanizáció – ez Hollandia teljes mezőgazdasági területével ér fel 3–4 évenként (EEA, é. n.).
Magyarországon sem jobb a helyzet. Egy szegedi tudományegyetemi elemzés szerint 1990 és 2016 között közel 823 ezer hektár termőterület vált kivett területté – ez a mai országterület közel 9%-a huszonhat év alatt (Szegedi Tudományegyetem, 2017). A Levegő Munkacsoport számítása szerint az elmúlt harminc évben összesen 420 ezer hektár föld vonódott ki a művelésből (Levegő Munkacsoport, é. n.). Ez egyrészt agrár- és természetvédelmi probléma, másrészt vízgazdálkodási. Minden elveszett négyzetméterrel csökken az a talajfelület, amelyen át az eső egyáltalán bejuthat a talajba.
Budapest belvárosában a felszín 70–100%-ban burkolt (Budapest Főváros, 2024). A természetes párologtatás, a beszivárgás, a talajba jutó víz mennyisége drámaian lecsökkent az elmúlt évtizedekben, ami nagy eső esetén csak a csatornarendszert terheli.
A természetes területeken a csapadék közel 50%-a beszivárog; Budapesten ez az arány 5% körül jár.
Építészeti megoldások
A szivacsos város eszköztára nem varázslat, inkább a természetes vízháztartás tudatos utánzása (URBACT, 2024).
Az építészetben régóta alkalmazott megoldás a zöldtető, amely az épület tetőfelületét növényzettel és táptalajjal vonja be. A rá hulló csapadék jelentős részét az ilyen tető visszatartja, párologtatással pedig hűti az épületet és a környezetét (Sousa et al., 2025; Zöldi et al., 2025).
Az esőkert mélyebben fekvő, speciális növényzettel telepített terület, amely akár tartós esőzést is kezelni tud: begyűjti a vizet, szikkasztja, a csapadék nem a csatornába, hanem a talajba kerül. A felszíni lefolyás csúcsértékét ezzel a megoldással 25–69%-kal is csökkenteni lehet (Nguyen et al., 2025).
A vízáteresztő burkolat – legyen az drénbeton, porózus aszfalt, vízáteresztő térkő vagy kavics – lehetővé teszi, hogy a csapadék ne a lejtőn fusson el, hanem a megfelelően kialakított burkolaton át a talajba szivárogjon (Zöldinfrastruktúra füzetek, é. n.).
A szikkasztó árok és a föld alatti tározó további pufferkapacitást ad: felhőszakadáskor befogadja a felesleges vizet, amit aztán lassan enged a talajba. Kombinált rendszereknél a lefolyás 40–50%-kal csökkenthető – ezt kínai és európai vizsgálatok egyaránt igazolják (Chen et al., 2022; Liu et al., 2024; Fletcher et al., 2025).
Az elavult megközelítéssel szemben tehát a szivacsos város nem elvezet, hanem megtart (Ahern et al., 2020). Nem a csatornát kell fejleszteni tovább, hanem azt a kérdést feltenni, hogy miért kell egyáltalán elengedni a vizet?
A szivacsos város nem elvezet, hanem megtart.
Négy város, négy tanulság
Koppenhága 2011-ben tanulta meg a leckét. Egyetlen felhőszakadás 6 milliárd dán korona kárt okozott, amely után elindult egy 1,3 milliárd eurós beruházás. Az azóta megépített rendszer egyszerre tartalmaz hagyományos elemeket – óriási föld alatti tárolókat – és szivacsos megoldásokat: besüllyesztett játszótereket, vizet vezető fasávokat, átalakított köztereket. A kettő együtt kiválóan működik.
Malmö Augustenborg negyede az ENSZ Világlakhatási Díját nyerte el azzal, amit a 2000-es évek elején épített ki: 6 km nyílt csatornát, 11 tározótavat, zöldtetőket és esőkerteket – mindezt egy sűrűn lakott, döntően önkormányzati tulajdonban lévő lakónegyedben (World Habitat, 2010). Nem látványos nagyprojekt volt, hanem aprólékos, utca szintű átgondolás.
Milánó a pandémia utáni helyreállítási alapból 50 millió eurót fordít arra, hogy a várost „szivaccsá” tegye: 90 fejlesztési projekt, 300 000 m² új zöldfelület, 2000 újonnan ültetett fa (Comune di Milano, 2026; Urban Technology Alliance, 2025). A projekt neve Città Metropolitana Spugna (nagyváros szivacsa).
Bázel már az 1990-es években eldöntötte: az önkormányzat fizet azért, ha egy magántulajdonos zöldtetőt épít. Az ösztönző olcsóbbnak bizonyult, mint a csatornarendszer bővítése. Ma Bázel az egy főre jutó zöldtető-felület tekintetében a világ élmezőnyében van: 5,71 m² fejenként.
Budapest – a látszat kedvéért
Budapesten a szivacsos város nem ismeretlen fogalom – de egyelőre inkább csak elszigetelt projektekben ölt testet, mint rendszerben. Az EU LIFE-programjának finanszírozásával megvalósult Városi Eső projekt demonstrációs helyszíneket hozott létre vízáteresztő burkolatokkal, esőkertekkel és esővízgyűjtő ciszternákkal (Városi Eső, 2025). A Rókus-kápolna előtti tér feltört betonfelületéből esőkert lett, szikkasztó kúttal: a lecsepegő víz nem a csatornába kerül, hanem a négy újonnan ültetett fa tövébe (Budapest Főváros, 2025). A Vérmező is átesett vízmegtartó fejlesztésen. Ezek a beavatkozások pozitívak – de parányiak.
„Budapest jelenlegi csatornahálózata képtelen lesz hosszú távon megbirkózni a szélsőséges időjárással.”
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem és a Trinity Enviro szakértői csapata elvégezte azokat a számításokat, amelyek a tervezési fázis alapjait adják. A modellek egyértelműek: a zöldtetők, esőkertek és szikkasztó árkok nemcsak a csapadékvíz megtartásában hatékonyak, de mérséklik a villámárvíz-kockázatot is. Budapest XIX. kerülete (Kispest) az EU Urban Initiative szivacsos város partnerkeresőjében is szerepel. Óvatos lépések történtek már, de a rendszerszintű elmozdulás várat magára.
Csak főépítészi felelősség?
Magyarországon a szivacsos város elvei papíron érvényesíthetők lennének. A helyi építési szabályzat (HÉSZ) kötelezően tartalmazza az adott övezetre vonatkozó minimális zöldfelületi arányt és a zöld infrastruktúra-hálózatra vonatkozó előírásokat (e-építés, é. n.). Amelyik önkormányzat ezeket az előírásokat ambiciózusan fogalmazza meg, sokat tehet az ügy érdekében. Aki viszont a beépítési százalékokat illetően a minimumot írja bele, az a beruházók kedvében jár ugyan, de semmi pozitívat sem kényszerít ki a tőkéből.
A kulcsszereplő mindenhol az önkormányzati főépítész. Ő véleményezi és egyezteti a fejlesztéseket, ő az, akinél a beruházói igény és a közérdek találkozik – vagy nem találkozik. Ahol a főépítész vízáteresztő burkolatot, esőkertet vagy zöldtetőt vár el fejlesztési feltételként, ott ez megvalósul. Ehhez nem feltétlenül kell új jogszabály – elég volna, ha a meglévő mozgásteret következetesen ki is töltenék.
Ösztönzők hiánya
A másik hiányzó elem az ösztönzőrendszer. Magyarországon nincs általános, nemzeti szintű pénzügyi ösztönző a zöld infrastruktúra kiépítésére. Nincs zöldtetős adókedvezmény, nincs fejlesztési járulékcsökkentés vízáteresztő burkolatért, nincs olyan helyi alap, amelyből egy társasházat jutalmaznának, ha burkolás helyett esőkertet építene. Bázellel szemben, ahol az önkormányzat már harminc éve fizet a magántulajdonosnak a jó döntésekért, itthon az egyén és a beruházó általában a legolcsóbb megoldást választja – mert ez a racionális döntés a jelenlegi rossz szabályozási környezetben.
A finanszírozás másik oldala a fejlesztési forrás. A szivacsos infrastruktúra bekerülési költsége magas. A megtérülés – a csökkentett csatornaterhelés, az elmaradó károk, az energiamegtakarítás – csak hosszabb időtávon realizálódik, amit egy szűkös önkormányzati kassza tükrében a döntéshozó nehezen tud értelmezni. EU-s forrásból elvben finanszírozható (ERDF, Kohéziós Alap, LIFE program), de a pályázati kapacitás és a tervezési előkészítettség hiánya sok esetben gát. Sokszor a politikai akarat és az intézményi kapacitás az, ami hiányzik.
Szivacsos várossal a hőstressz ellen
A szivacsos város nem csodaszer, nem váltja ki a csatornarendszert, nem old meg minden vízgazdálkodási kihívást és pláne nem ingyen van. De a meglévő szakmai és pénzügyi érvek alapján egyértelmű: drágább nem csinálni, mint megvalósítani. Az elmaradt fejlesztés ára az árvízkár, a csatornabővítés, az emelkedő biztosítási díj, a kiszáradó városi zöldfelületek és az egyre növekvő nyári hőstressz.
Döntéshozói képmutatás helyett szemléletváltozást!
Összefoglalva tehát a szükséges elmozdulásnak három feltétele van:
Az első a szabályozás: a HÉSZ-ek ambiciózusabb zöldfelületi és vízvisszatartási előírásai, amelyeket a főépítészek következetesen érvényesíthetnek.
A második az ösztönzés: olyan pénzügyi mechanizmusok, amelyek a magántulajdonost és a fejlesztőt is érdekeltté teszik a helyes döntésekben.
A harmadik a szemlélet: a csapadékvíz ne probléma legyen a várostervezők szemében, hanem hasznosítható erőforrás. Mindez valódi szemléletváltozást feltételez az önkormányzati vezetők és főépítészek, illetve beruházók részéről egyaránt. Nem attól lesz valaki „zöld politikus”, hogy egy PR-fotó kedvéért kerékpáron érkezik a városházára.
Magyarország az elmúlt harminc évben 420 ezer hektár termőterületet veszített beépítésnek – évi 14 ezer hektár ütemben. Európában naponta 1500 hektár természetes felszín tűnik el épületek, utak, térkövek alatt. Budapest belvárosában a burkoltság eléri a 70–100%-ot, ahol a csapadéknak csupán 5%-a szivárog a talajba. A szivacsos város erre ad választ: zöldtetők, esőkertek, vízáteresztő burkolatok és szikkasztók rendszere, amely természetes módon tartja vissza és hasznosítja a csapadékot. Koppenhágában az 1,3 milliárd eurós fejlesztés árvízkárokat előzött meg; Magyarországon az eszközrendszer – a helyi építési szabályzat, a főépítészi véleményezés – elvileg adott. Ami hiányzik: következetes alkalmazás, ösztönzőrendszer és szemléletváltás. A víz nem vész el – csak rosszul bánnak vele.
Magyarország az elmúlt harminc évben 420 ezer hektár termőterületet veszített a beépítésnek – évi 14 ezer hektár ütemben. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség adatai szerint az EU beépített területe 1990 óta 25%-kal nőtt, és 2018–2023 között a kontinens évente 912 km² természetes felszínt veszített. Budapest belvárosában a burkoltság eléri a 70–100%-ot – ahol a természetes területeken a csapadék közel 50%-a beszivárog, ott a városban ez az arány 5% körül jár. A fennmaradó 95% a csatornahálózatot terheli.
A szivacsos város erre ad választ: zöldtetők, esőkertek, vízáteresztő burkolatok, szikkasztó árkok és föld alatti tározók rendszere, amely a csapadékot ott tartja, ahol lehullott. Kombinált alkalmazásukkal a városi lefolyás 40–50%-kal csökkenthető. Koppenhágában egy 1,3 milliárd eurós fejlesztés kombinálta a szivacsos köztereket és a hagyományos alagutakat.
Magyarországon az eszközrendszer elvileg adott: a helyi építési szabályzat (HÉSZ) kötelezően előírja a minimális zöldfelületi arányt, a főépítész véleményezi és egyezteti a fejlesztéseket. Ahol a főépítész vízáteresztő burkolatot, esőkertet vagy zöldtetőt vár el fejlesztési feltételként, ott ez meg is valósul. Ahol nem, ott marad az aszfalt. Ami hiányzik: következetes szabályozási alkalmazás, ösztönzőrendszer – adókedvezmény, fejlesztési járulékcsökkentés –, és a szemléletváltás, amely a csapadékot erőforrásként, nem teherként kezeli. A víz nem vész el – csak rosszul irányítják.
Az MTA teljes, harmincoldalas jelentéséből kiderül, miért nem okozhatta a JÉGER az aszályt, miért nem mutatható ki a hatása a jégeső ellen sem, és miért működhet ma Magyarországon bármilyen időjárás-módosító rendszer engedély nélkül.
Egy 10 826 kínai telepet vizsgáló tanulmány szerint a nagy központosított rendszerek egyszerre két határba ütköznek – a vízhiány enyhítésében és a megtérülésben –, a hibrid modell pedig akár 37%-kal olcsóbb lehet.
A 600 oldalas Országos Vízmegtartási Koncepció és Akcióterv szövege még nem nyilvános, de a 2027-es költségvetési javaslatból már kiolvasható, mi valósulhat meg belőle jövőre. Annyi már most látszik: vegyes a kép, lesznek nyertes és vesztes területek.
A FAO tervezetet tett közzé arról, ki és milyen feltételekkel használhat vizet, és ez a csendes nemzetközi munka közvetlenül kapcsolódik az idei aszály, a kutak és az ingyenes öntözővíz körüli vitákhoz.
