Irányított visszavonulás. Nem, ez nem egy hadtörténeti kifejezés, miszerint a csatában vesztes fél rendezetten hátrál vissza és "egyenesíti ki a frontvonalat". Igaz, átvitt értelemben akár valami ilyesminek is felfoghatjuk, hiszen arról van szó, hogy egy építmény, akár emberi település valamilyen okból a víz útjába épült, vagy időközben került ilyen helyzetbe és értékmentési okból célszerű onnan kivonulni.

‍

A veszélyes helyzet ésszerű feloldását kizárólag az irányított visszavonulás jelentheti, amiről kiderült egy nemzetközi tanulmányban, hogy nem ritka dolog Európában. Amikor egy folyó kiönt, a legősibb emberi ösztön a védekezés, a másik válasz pedig a kivonulás, az érintett közösségek elköltöztetése a veszélyzónából, az épületek lebontása, az ártér visszaadása a folyónak.

‍

A Kieli Egyetem és a Deltares holland kutatóintézet közös, 2026-ban az Earth's Future folyóiratban megjelent tanulmánya most érdekes képet rajzol. A Wolff et al. (2026) kutatás kimutatta, hogy az irányított visszavonulás az éghajlatváltozás és a fokozódó árvízkockázat hatására az eddig feltételezettnél jóval szélesebb körben valósul meg Európában.

‍

Az irányított visszavonulás jellemzően kormányzati vagy intézményi támogatással valósul meg, célja a hosszú távú sérülékenység csökkentése.

‍

A fogalom első hallásra radikálisnak tűnik, tekintve hogy nem csupán egy ház lebontásáról, hanem az otthon, a szomszédság, a helyi kötődés feladásáról szól.

‍

Éppen ezért politikailag kényes terep: a pénzben kifejezhetetlen károkért való pénzügyi kárpótlás nagysága, az érintett közösség bevonásának mértéke és a hatóságok vezető szerepe mind befolyásolja, hogy egy ilyen projekt eredményes lesz-e, vagy konfliktusba fullad.

‍

Az adatbázis

‍

A Wolff et al. (2026) tanulmány összegyűjtötte az európai irányított visszavonulási eseteket, és az akadémiai irodalom, a szürkeirodalmi anyagok és a médiában megjelent cikkek többnyelvű áttekintése alapján összesen 44 megvalósult vagy tervezett projektet azonosított 11 európai országban.

‍

Az esetek az egyedi épületek, templomok és gyárak elköltöztetésétől egészen az 1 500 háztartást érintő nagyobb közösségi áthelyezésekig terjednek. Összesen már legalább 4 002 háztartás vonult vissza, és további 4 700 háztartás érintett a tervezett projektekben.

‍

Carolien Kraan, a Deltares kutatója, Claudia Wolff és Fabia Bade a Kieli Egyetemről több nyelven végzett kereséseket az akadémiai irodalomban, a hivatalos jelentésekben és az újságcikkekben, hogy feltárják az európai irányított visszavonulás eseteit. Ennek eredményeként az előzőleg azonosítottnál lényegesen bővebb esetkört sikerült feltérképezniük, amely több mint 8 700 háztartást ölel fel 11 európai országban, és visszanyúlik több mint 150 évre az egyik esetben.

‍

Ez az adatbázis önmagában is mérföldkő: korábban a globális irányított visszavonulási felmérések Európában csupán egy maroknyi esetet regisztráltak. A valóság ennél gazdagabb és változatosabb – ahogyan a módszertani hozzáállás is egyedülálló: a kutatók nem csupán az angol nyelvű szakirodalomban kerestek, hanem holland, dán, lengyel, francia és más forrásokban is.

‍

Az esetek sokszínűsége

‍

A vizsgált projektek mérete és jellege rendkívül változatos. Az esetek többségében az irányított visszavonulás háztartásokat érintett. Ezek leggyakrabban kisebb léptékűek voltak – mindössze néhány otthon elbontásával –, de akadtak olyan projektek is, ahol egész közösségeknek kellett elköltözniük, például Lengyelországban és Franciaországban. Egyes esetekben csak eszközöket mozdítottak el, vagy helyeztek át. Dániában például egy sziklaomlás által fenyegetett, parthoz közel lévő világítótornyot síneken toltak beljebb a szárazföldön, hogy megóvják a parteróziótól.

‍

Ez az eset – a Rubjerg Knude-i világítótorony – jelképpé is vált: 2019-ben közel 100 méterrel tolták beljebb, miközben több százan nézték az akciót a helyszínen, és több millióan követték online. Az épített örökség védelme, a közösségi kötődés és a pragmatikus alkalmazkodás egyszerre jelent meg benne.

‍

A tanulmány felhívja a figyelmet arra is, hogy az irányított visszavonulás egyes esetekben nem csupán az érintett épületekre koncentrált, hanem a kulturális örökség megőrzésére is. A hollandiai Oterdum falurészben lebontott református templomot emlékmű őrzi, a lengyelországi Nieboczowy kápolna pedig fizikailag is átköltözött új helyszínre – az Odera ártéri övezetéből magasabb, biztonságos terepre.

‍

Az öt kulcstényező

‍

A kutatók 5 olyan tényezőt azonosítottak, amelyek döntően meghatározzák az irányított visszavonulási projektek folyamatát és eredményességét: a kárpótlás mértéke és átláthatósága, a projekt időzítése, az érintett közösség bevonásának módja és mélysége, a kormányzati felelősségvállalás és koordináció, valamint a felszabaduló területek utólagos hasznosítása.

‍

Az 5 tényező közül az időzítés különösen meghatározó: az irányított visszavonulás elindításának pillanata – legyen szó azonnali katasztrófa utáni beavatkozásról vagy hosszú távú alkalmazkodási tervről – döntően befolyásolja a közvélemény fogadókészségét, a politikai akaratot és az intézményi felkészültséget.

‍

Az eredmények szerint azokban a projektekben volt a legkevesebb konfliktus, ahol a kárpótlás átlátható és megfelelő mértékű volt, a közösséget már a korai szakaszban bevonták a folyamatba, és ahol egy megbízható helyi vezető – hatóság vagy közösségi szereplő – fenntartotta a párbeszédet. Ezzel szemben az elégtelen kártérítés, a felelősségek tisztázatlansága és a felülről diktált döntéshozatal rendre konfliktushoz és késedelemhez vezetett.

‍

A reaktív döntés csapdája

‍

A tanulmány egyik legalapvetőbb megállapítása, hogy Európában az irányított visszavonulás döntő többsége katasztrófa után születik, nem annak megelőzéseként.

‍

Az adatbázis azt mutatja, hogy a reaktív szemlélet dominál: az extrém esemény – árvíz, parteróziós, tengerszint-emelkedés – rendszerint az a politikai és társadalmi rugó, amely elindítja a visszavonulási folyamatot. Az előremutató tervezési keretek, amelyek az irányított visszavonulást stratégiai lehetőségként értékelik, viszonylag ritkák.

‍

A katasztrófák tehát politikai és társadalmi lendületet adnak a cselekvéshez, miközben az előremutató tervezési megközelítések, amelyek az irányított visszavonulást stratégiai alkalmazkodási lehetőségként értékelik, viszonylag ritkák maradnak.

‍

Ez nem csupán hatékonysági, hanem méltányossági kérdés is. Aki csapás után kénytelen dönteni az otthona feladásáról, sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben tárgyal, mint aki tervezett folyamat részeként, felkészülten teszi ezt. A traumatizált közösség kevésbé képes érdekérvényesítésre, a döntéshozók pedig hajlamosabbak siettetni a folyamatot.

‍

Amikor a kevesek áldozata sokaknak véd

‍

A Hollandiában zajló folyami ártereket visszaállító projektek – köztük a „Teret a folyóknak" program egyes elemei – egyedi megközelítést képviselnek: egyes belgiumi és hollandiai esetekben az irányított visszavonulás célja nem csupán az áldozatok védelme volt, hanem egy szélesebb ártéri helyreállítás megvalósítása, amely végső soron egy egész felső folyású városnak nyújtott védelmet.

‍

Ez a szemlélet – ahol néhány háztartás elköltöztetése egy sokkal nagyobb közösséget véd meg – az ökoszisztéma-alapú alkalmazkodás egyik legérzékletesebb példája. Az ártér visszaadása a folyónak nem csupán az ott élőknek kedvez, hanem az egész vízgyűjtő terület vízháztartásának.

‍

Az egyetlen magyar példa

‍

A nemzetközi tanulmány közvetlen magyar vonatkozással nem foglalkozik, de a kérdések, amelyeket felvet, hazai perspektívából sem közömbösek.

‍

Az irányított visszavonulás kérdése a magyarországi közpolitikában jellemzően tabunak számít – az otthon feladásának gondolata szinte sohasem kerül elő tervezett formában. Az európai példák alapján azonban megállapítható: azok a közösségek, ahol a döntés katasztrófa után, nyomás alatt születik, rosszabbul járnak, mint ahol a helyi hatóság, a kormányzat és az érintett lakók előre, nyíltan és megfelelő időkerettel tárgyalják meg a lehetőségeket.

‍

Az elmúlt 20 évben – tehát 2006-tól napjainkig – Magyarországon nem volt nagyszabású, országos szintű, rendszeres kitelepítési program az ártérről, ahol lakóingatlanokat kötelezően lebontottak volna árvízvédelem céljából. Az ártéri (hullámtéri vagy nyílt ártéri) építkezés már évtizedek óta erősen korlátozott vagy tiltott, így főként meglévő, régi házakról van szó, amelyeket ismétlődő árvizek vagy belvizek miatt helyi szinten kezeltek (pl. önkormányzati kezdeményezésre, EU-támogatással). Ezek a példák eseti jellegűek, és nem országos politika részei (a védelem inkább gátépítéssel, töltésmegerősítéssel történik).

‍

Az egyetlen dokumentált, konkrét eset nem nagy folyók mentén történt, hanem egy kisvízfolyáshoz kötődik ahol többszörösen elöntött házak bontására került sor és ahol a lakók átköltöztetése a településen belül történt (nem távoli kitelepítés). A példát Litke (Nógrád megye) szolgáltatja. Itt, a Dobroda-patak mentén (Dózsa és Zenész utcák) 2010–2013 között a patak és a belvíz miatt a házakat 3 év alatt legalább 9-szer öntötte el a víz (pl. 2010-ben 5-ször, 2011-ben 3-szor). Az épületek súlyosan károsodtak. Az önkormányzat 2013-ban ÉMOP pályázati támogatás segítségével oldotta meg a problémát. Hat házat lebontottak és további 12 házat felújítottak, mindez 41 lakost érintett. Korábban (2011 körül) már 2 házat lebontottak, lakóikat a Vöröskereszt segítségével önkormányzati tulajdonú ingatlanokba költöztették. A 6 lebontottház lakóit szintén a falun belül igyekeztek elhelyezni rendelkezésre álló eladó lakásokba. Ez a legkonkrétabb, többszörösen dokumentált eset a témában.

‍

A litkei eset mellett más hasonló példát Magyarországon nem találtunk, igaz, ideiglenes kitelepítések voltak árvizek idején (pl. Szigetmonostor 2013-ban belvíz miatt, de az csak átmeneti volt, nem járt bontással). Nagy folyók árterein inkább a feltöltések/illegális építmények bontása vagy gátfejlesztés ajellemző, nem lakóházak tömeges eltávolítása.

‍

A Wolff et al. (2026) tanulmány egyszerre korrigál egy téves feltételezést és nyit meg egy vitát. A tévhit: hogy Európában alig van példa az irányított visszavonulásra. A valóság: 44 eset, 11 ország, több mint 8 700 háztartás. A vita: hogyan lehet egy eszközből, amelyet eddig szinte kizárólag vészhelyzetben vetnek be, tudatos és előremutató alkalmazkodási stratégiát formálni.

‍

„Az irányított visszavonulás nem mindenre jó megoldás"

‍

– foglalja össze Wolff –, „de részét kell képeznie az éghajlati alkalmazkodás eszköztárának. A megelőző kormányzati keretek és részvételi folyamatok kialakítása katasztrófa előtt – nem utána rögtönözve – jobb eredményekhez vezet az érintett közösségek számára."

‍

Carolien Kraan ezt így egészíti ki: „Az irányított visszavonulás valóban hatékony alkalmazkodási forma lehet. Azonban körültekintően kell alkalmazni, mert az emberek életének legmélyebb részét érinti: az otthonukat. Ahhoz, hogy jól csináljuk, tanulnunk kell arról, mi működik és mi nem, amikor Európában végrehajtják."

‍

Az európai vízügyi politika a következő évtizedben nem tudja megkerülni ezt a kérdést. Az árvizek erősödnek, a tengerszint emelkedik, és egyes területeken a hagyományos védelmi infrastruktúra már nem elegendő és nem is fenntartható. Az irányított visszavonulás nem a feladás szinonimája – hanem az előrelátásé.

‍

Források:

‍Wolff et al. (2026) – Wiley, HVG, MTI, Vízügyi Igazgatóságok / Kormány. (2021). Magyarország 2021. évi árvízkockázat-kezelési terve.