A mikroműanyag-szennyezés témakörét körülölelő cikksorozatunkban eddig az élettani hatásokkal és a mikroműanyagok szervezetünkbe kerülésének módozataival foglalkoztak. Jelen írásunk azt foglalja össze, hogy hazánkban a vezetékes ivóvizek mikro- és nanoműanyag terheltsége mekkora, e tekintetben mely vízbázisok veszélyeztetettek, e veszélyek mekkorák és mi a teendőnk vele szemben?

‍

Magyarország ivóvíz-ellátása szerencsés helyzetben van: a közművek 94%-a felszín alatti vízbázisból (mélyfúrású kutak, karszt, partiszűrés) származik, mindössze 6%-a közvetlen felszíni vízből. Ez jelentős tényező, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy vajon a szervezetünkbe kerülő mikroműanyagok mekkora hányada származhat a csapvízből. Szerencsére előre bocsátható, hogy messze nem a csapvíz jelenti a fő veszélyt, sokkal inkább az élelmiszerek csomagolásai (PET palackok, stb.) és a belélegzés útján szervezetünkbe jutó műanyag-por.

‍

Műanyag a csapvízben

‍

Ahogy finomodnak a diagnosztikai eszközök és az ivóvízből is képesek vagyunk az egyre kisebb koncentrációjú szennyező anyagokat, köztük mikro- és nanoműanyagokat kimutatni, úgy halkulnak azok a hangok, amelyek a Magyarországon szolgáltatott csapvíz kiváló minőségét ünneplik. A vízbázisok között ugyanis jelentős különbségek vannak e téren is, nem beszélve arról a szennyezésről, ami a vezetékhálózatban érheti az ivóvizet.

‍

Ha az igazságra vagyunk kíváncsiak, differenciáltan kell vizsgálnunk az ivóvizek útját a kitermelés helyétől a lakásban lévő csaptelepig, mert nincs olyan, hogy ivóvíz általában. Ha a vízbázisokat vizsgáljuk, egyértelmű, hogy mikroműanyagok szempontjából a felszíni vízfolyások a legszennyezettebbek, majd a partmenti kutak követkenek a sorban, míg a mélyfúrású kutak és karsztvizek gyakorlatilag gyanú felett állnak.

‍

Mérések szerint a magyar főváros ivóvízbázisát jelentő Duna budapesti szakaszán a folyó vizében köbméterenként akár 100-147 darab részecske is előfordulhat, míg a budapesti csapvízben 1 500 literből mindössze 7–10 darab. Az előbbi adattartomány a mintavétel időpontjától is függ, hiszen más a koncentráció áradás idején és más alacsony vízállásnál. Az utóbbi adatból pedig az tűnik ki, hogy a partmenti kavicságy igen hatékonyan szűri ki a mikroműanyagokat a Duna vizéből, a másfél köbméter csapvízben talált műanyag mennyisége pedig lehet, hogy a hálózatban került bele.

‍

Hogyan kerül mikroműanyag a különféle vízbázisok vizébe?

‍

Magyarország ivóvíz-ellátása kedvező talapzaton nyugszik. A közművek által szolgáltatott víz 94%-a felszín alatti vízbázisból származik (mélyfúrású kutak, karszt, partiszűrésű kutak), és csak 6%-a közvetlenül felszíni vízből (pl. Szolnok, szezonálisan Siófok vagy Keszthely). Ez óriási védelmet jelent, mert a talajrétegek természetes szűrőként működnek.

‍

A felszíni vizek (Duna, Tisza, Balaton) a legsebezhetőbbek. A BME kutatóinak 2024-es mérése szerint a Duna budapesti szakaszán átlagosan 104–143 mg mikroműanyag/1000 m³ (kb. 0,1–0,14 g/m³) koncentrációt találtak – főként polisztirol (PS), polietilén (PE), polipropilén (PP), PVC, PET és termoplasztikus elasztomerek formájában. Szálak, fóliák és töredékek dominálnak. Forrásuk csomagolóanyag-hulladék, szennyvíz-telepi kibocsátás és települési csapadékvíz. A Wessling Kft. és Greenpeace 2020-as közös mintavételezése még ennél is magasabb értéket mutatott: 147 db/m³ a Dunában, de ennek valószínű magyarázata, hogy áradáskor vagy alacsony vízállásnál az értékek jelentősen ingadoznak.

‍

Az ivóvízbázisok közt 36%-os részarányt képviselő partiszűrésű kutak közvetlenül kapcsolódnak a folyókhoz, így elvileg itt is megjelenhet némi mikroműanyag. A gyakorlatban azonban a talajréteg hatékonyan szűri ki a nagyobb részecskéket (>30 μm), ezért a nyersvízben legfeljebb nanoműanyag fordulhat elő, ennek megállapítása azonban további vizsgálatokat igényel. Azt tudjuk, hogy az észak-budai és csepeli csapvíz-mintákban 1 500 literből 7–10 mikroműanyag részecske került elő – ami a Duna nyersvízének töredéke és az sem biztos, hogy nem a hálózatban került bele.

‍

A vízbázisok sorában 13%-os részesedésű karsztvizek és a mintegy 45%-os részesedésű mélyfúrású kutak a legtisztábbak – mikroműanyag szempontból. A mély talajrétegek és a természetes védettség miatt ezekben nulla a szennyezés. Nemzetközi karsztkutatás (pl. Panno et al.) ugyan mutatott némi átjutást, de Magyarországon a MicroDrink Interreg-projekt (2024–2026, Eurofins Magyarország részvételével) éppen ezekre a forrásokra fókuszálva és megnyugtató eredményekre jutottak: harmonizált mérésekkel vizsgálják a karszt, az intergranuláris és a partiszűrésű kutak vizét a Duna-régióban és az eddigi előzetes eredmények szerint a mélyebb, védett bázisokban a koncentráció elhanyagolható.

‍

Másként fogalmazva minél mélyebb és védettebb a forrás, annál kevesebb a mikroműanyag. A felszíni víz jelenti a fő belépési pontot, de Magyarország adottságainak köszönhetően ez csak kis hányadot érint, de ez a kis rész sem elhanyagolható.

‍

Szennyeződik-e a víz mikroműanyagokkal a közművekben?

‍

Ha abból indulunk ki, hogy a hálózatba táplált víz mentes a műanyagoktól – vagy más szennyezőktől – attól még nem lehetünk biztosak abban, hogy a hálózatban nem éri szennyezés. A PE- és PVC-csövek, tömítések, szerelvények kopása során apró műanyagdarabkák válnak ugyanis le – különösen régi, vagy nagy nyomású szakaszokon.

‍

A 2020-as magyar mérések szerint a budapesti csapvízben talált részecskék egy része valóban a hálózatból származhat.

‍

Nemzetközi tanulmányok (pl. Zhang et al. 2024) is megerősítik: a hosszú távú csővezetékek hozzájárulása a mikro- és nanoműanyag-szennyezéshez sem elhanyagolható. A nanoműanyagok (<1 μm) különösen könnyen átjutnak minden mechanikai szűrőn, mert nem ülepednek és nehezen tapadnak le.

‍

Jó hír: Magyarországon a vízművek folyamatos monitoringja és a jó minőségű hálózat miatt ez a másodlagos szennyezés minimális. Az Izsák–Vargha (2020) összefoglaló szerint nincs bizonyíték arra, hogy a csőhálózat jelentősen rontaná a minőséget – de ennek a kérdésnek a megnyugtató megválaszolásához további kutatások szükségesek.

‍

Milyen módszerek léteznek a mikroműanyagok kimutatására, kiszűrésére, eliminálására?

‍

A műanyagrészecskék kimutatása nem egyszerű, mert a részecskék mérete 1 μm-től 5 mm-ig terjed, és a nanoműanyagok szinte láthatatlanok. A nemzetközi standard: nagy térfogatú mintavétel (500–1000 liter), 500 μm vagy finomabb hálóval, majd sűrűségelválasztás (NaCl vagy ZnCl₂), hidrogén-peroxid emésztés az organikus anyagok eltávolítására, végül FTIR- vagy Raman-spektroszkópia, illetve Py-GC/MS tömegspektrometria a polimer-típus azonosítására. Magyarországon a Wessling és a BME laborok ezt a módszertant alkalmazzák.

‍

Kiszűrés a vízműben: a hagyományos kezelés (koaguláció + homokszűrés + aktívszén) már 70–97,5%-os hatékonyságot ér el a >20 μm-es részecskékre (Balkenbusch et al. 2025, 10 amerikai vízmű adatai). Az ultrafiltráció és a membrántechnológiák még jobb eredményt hoznak – akár 99% felett. A nanoműanyagok azonban nehezebbek, itt csak 80–90% körüli eltávolítás a jellemző.

‍

Háztartási megoldások: fordított ozmózis (RO), ultrafiltráció vagy GAC+membrán szűrők 71–100%-os hatékonyságot mutatnak a >10 μm-es részecskékre. Érdekes újdonság: kemény vízben a forralás + lehűtés és szűrés akár 90%-ot is ki tud venni (kalcium-karbonát csapadék köti meg a műanyagokat). Biológiai módszerek (baktériumok) és ferrofluidok is kísérleti stádiumban vannak.

‍

Magyarországon mik a kilátások arra, hogy kiszűrjék az ivóvízből a mikroműanyagokat?

‍

Az alapadottságok kedvezőek, hiszen a 94%-os arányban részesülő felszín alatti vízbázisoknak köszönhetően eleve alacsony a szennyezési szint. A vízművekben a meglévő koaguláció + szűrés hatékonyan dolgozik, a MicroDrink projekt keretében pedig éppen most dolgoznak ki egységes monitoring és kockázatbecslést a Duna-régióra vonatkozóan, magyar partnerrel (Eurofins). Ez azt jelenti, hogy hamarosan pontosabb adataink lesznek a karszt-, partiszűrésű és mélykúti forrásokról, és célzottan lehet fejleszteni a vízkezelés módszertanát.

‍

A kilátások szerint nem kell drasztikus beruházás mindenhol: ahol felszíni vagy partiszűrésű víz a bázis (pl. Budapest egy része, Szolnok), ott a membránszűrés vagy fejlettebb aktívszén-lépés bevezetése már most is reális. A hálózati másodlagos szennyezés ellen pedig a csőcserék és a nyomásoptimalizálás a kulcs.

‍

Összességében a WHO és a magyar szakértők (Izsák–Vargha) szerint az ivóvízben lévő mikroműanyagok egészségügyi kockázata alacsony – főleg ahhoz képest, hogy ételekből és levegőből sokkal több mikroműanyag jut be a szervezetünkbe. A csapvíz továbbra is biztonságos és ajánlott választás. De a tudatosság és a folyamatos kutatás (MicroDrink, BME-mérések) garantálja, hogy Magyarország ne csak reagáljon, hanem megelőzze a problémát.

‍

A mikroműanyagok tehát nem tűnnek el maguktól, de a magyar vízbázisok szerkezete és a vízművek szakértelme miatt már most is a legkisebbek között vagyunk Európában. És ez így is maradhat – ha figyelünk rá.

‍

Folytatás következik

‍

Ez a cikk négy részből álló sorozatunk harmadik része volt. Mint kiderült belőle, a lehetséges ivóvízbázisok közül az élővizeket fenyegeti legerőteljesebben a mikroműanyag-szennyezés, amit mérések igazoltak is. A folyók szennyezésének egyik nem jelentéktelen forrása a beléjük eresztett tisztított szennyvíz lehet, hiszen közismert, hogy a tisztítótelepek változó technológiái távolról sem képesek minden szennyező komponenst maradéktalanul eltávolítani a szennyvízből. A következő részben arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon lehetséges-e a mikroműanyagoktól mentesíteni a különböző szennyvizeket, mielőtt azok kikerülnének a természetbe?

‍

Forrás: Liu Y. et al. – Toxics, MDPI (2025), Panno S.V. et al. – Groundwater, Wiley (2019), Pittroff M. et al. – MDPI (2025), Koelmans A.A. et al. – Water Research, Elsevier (2019), Bäuerlein P.S. et al. – Water Research, Elsevier (2022), Balkenbusch C. et al. – npj Clean Water, Nature (2025), Xu Y. et al. – ACS ES&T Water (2024), Sauvé S. et al. – Journal of Water Process Engineering, ScienceDirect (2024), Johnson A.C. et al. – Environmental Science & Technology, ACS (2020), Bányai-Stefanovits Á. et al. – Polimerek, BME (2024), Takács E. et al. – Egészségtudomány (2020), MicroDrink projekt összefoglaló – Danube Water Quality Platform (2024), Danube Water Quality Platform – Duna-régió vízminőség-monitoring, Tudatos Vásárló, HUN-REN, Kolářová K. – Masarykova Univerzita