Aggasztó vízszűke a felszínen és a felszín alatt
Nagy tavaink 2025-ben egymás után döntöttek negatív vízállási rekordokat, és bár a tél folyamán még bizakodtunk, reményeink idén tavaszra szertefoszlottak. A Balaton éves átlagvízállása a valaha mért második legrosszabb volt tavaly, a Velencei-tó és a Fertő-tó pedig egyenesen a kiszáradás közeli állapotba kerülhet az idei nyáron. A hírekből az itt-ott kilátszó mederfenék szomorú képei köszönnek ránk. Tény, hogy ez rosszat tesz a turizmusnak, de bárcsak ez volna a fő gondunk!
Az alacsony vízállás közvetlen fenyegetést jelent az ivóvízbázisokra is. A felszíni vízkivételre épülő vízműveknél már 2025-ben rendkívüli műszaki beavatkozásokra volt szükség, a felszín alatti vízkészletek pedig évtizedek óta tartó, csendes apadásban vannak, ami rettenetes jövőképet vetíti elénk.
Rekordok és mérlegek
2025 a magyarországi vízgazdálkodás egyik legsötétebb éve volt. Szárazság és aszály sújtotta szinte az egész országot. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság adatai szerint a Balaton éves átlagvízállása 89 cm volt, és az egész évben egyetlen napra sem emelkedett a szabályozási vonal fölé – ez 1921 óta a második legrosszabb természetes vízkészlet-változás. A tó vízgyűjtő területére a szokásosnál 23%-kal kevesebb csapadék hullott, miközben 220 mm-rel több víz párolgott el, mint amennyi érkezett. Október végén a vízállás elérte a legalacsonyabb 64 cm-es szintet – a szabályozási zsilipet egyetlen pillanatra sem nyitották meg, vagyis az év folyamán egyetlen csepp vizet sem engedtek le szabályozási céllal (Országos Vízügyi Főigazgatóság, é. n.).
A Velencei-tó más úton jutott hasonló végkifejletre. Az agárdi vízmércén mért 67 cm-es október végi érték 45 cm-rel maradt el az egy évvel korábbi szinttől – a 26 km²-es tófelületről elpárolgott víz mennyisége megközelítőleg 11,7 millió m³ volt. A tó az eddigi abszolút mélypont közelébe ért: a 2022-es rekord 53 cm volt, a mostani szezonban pedig a 63 cm-es 1949-es értéket is közelítette.
Nagy tavaink közül a Fertő-tó helyzete a legsúlyosabb. A sekély, sztyeppei jellegű tó vízutánpótlása évek óta megoldatlan, a kiszáradási folyamat az osztrák–magyar együttműködés ellenére sem állt meg. 2023 tavaszán a fertőrákosi mérce mindössze 3 cm-t mutatott – egy forró nyár akár végzetes lehetett volna. 2024-ben a helyzet nem javult, a nyílt vízfelület tovább zsugorodott a nádasok terjedése miatt is. Az egyetlen jobb helyzetű nagy tó a Tisza-tó, amely mesterségesen duzzasztott tározóként szabályozhatóbb: a vízszintet Kiskörénél sikerült a nyári 735 ± 5 cm-es tartományban tartani – ez 10 cm-rel a normál nyári szint felett van, és az aszályos időszak tartalékát biztosította.
Tavaink vízállása 2025-ben
| Tó | Vízállás | Összevetés |
|---|---|---|
| Balaton | 64 cm (október vége) | éves átlag 89 cm; egész évben a szabályozási vonal alatt |
| Velencei-tó | 67 cm (október vége, Agárd) | 45 cm-rel alacsonyabb, mint egy évvel korábban; rekord: 53 cm (2022) |
| Fertő-tó | 3 cm (2023 tavasza, Fertőrákos) | a nyílt vízfelület tovább zsugorodik |
| Tisza-tó | 735 ± 5 cm (nyári tartomány, Kisköre) | duzzasztott tározóként szabályozható |
Forrás: Országos Vízügyi Főigazgatóság
Ökológiai mélyütés
Az alacsony vízállás nem csupán turisztikai vagy gazdasági kérdés, a tavak ökoszisztémáit közvetlenül veszélyezteti. A sekély vízfelület gyorsabban melegszik, az oxigénszint csökken, a halakon és vízi gerincteleneken hőstressz alakul ki, a tömeges halpusztulás kockázata nő. A parti nádasok és sekély élőhelyek kiszáradnak, a fészkelő madárpopulációk visszahúzódnak. A Velencei-tavon 2025 nyarán a halak oxigénellátását naponta több órán át gépi levegőztetéssel kellett fenntartani – ez önmagában jelzi, hogy a tó természetes pufferkapacitása kimerülőben van.
A Balatoni Limnológiai Kutatóintézet már korábban felhívta a figyelmet arra, hogy ha az aszályos évek sorozata folytatódik, a tó 2035-re fürdésre alkalmatlanná válhat – bár a kutatók hangsúlyozzák, hogy a biológiai rendszerek kaotikusak, és a lineáris előrejelzés korlátokba ütközik. Az MTA állásfoglalása szerint egyre gyakrabban fordulhatnak elő vízhiányos időszakok, és a kizárólag leeresztésre tervezett, mesterséges vízpótlásra képtelen vízszintszabályozó rendszert alapvetően újra kellene gondolni.
A vízszűke hatása az ivóvízbázisokra
Az alacsony tó- és folyóvízállás közvetlen hatása az ivóvízellátásra két csatornán keresztül érvényesül: a felszíni vízkivételen és a felszín alatti vízkészleteken.
Magyarország ivóvízének mintegy 40%-a úgynevezett parti szűrésű kútból származik – a folyók és tavak partmenti sávjába telepített kutakból, amelyekben a felszíni víz a talajon (a Duna esetében kavicsrétegen és biofilmen) átszűrve jut a vízmű rendszerébe. Ez a módszer csak akkor működik megbízhatóan, ha a folyó vízszintje elegendően magas. Ha apad a folyó, a parti szűrésű kutak teljesítménye csökken, szélsőséges esetben a kitermelés kritikus szint alá esik. Ennek az a magyarázata, hogy amikor magas a folyó vízszintje, akkor a felszín alatt a víz kifelé áramlik és tölti a talajvízkészletet, míg amikor alacsonyabb a talajvíz szintjénél, akkor a felszín alatti áramlás fordított irányú.
2025 nyarán ez nem elméleti kockázat volt: a Tisza szolnoki szelvényében július 2-án –292 cm-es vízállást mértek, ami megdöntötte az addigi negatív rekordot. Szolnok és hét környékbeli település összesen közel 100 ezer lakosának ivóvízellátása a Tiszára telepített Felszíni Vízmű révén biztosított. Amikor a folyó szintje a kritikus szint alá süllyedt, a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság és a Tiszamenti Regionális Vízművek ideiglenes, úszóműre szerelt szivattyúrendszert telepített a mederpilléres fő vízkivétel mellé (Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság, é. n.). Erre a megoldásra először 2017-ben volt szükség, majd 2024-ben és 2025-ben is be kellett vetni. A rendkívüli aszályhelyzetben az ivóvíz elsőbbséget élvezett az öntözési és ipari igényekkel szemben.
A szolnoki példa nem kivétel – hanem előrejelzés. Ahol a folyó medre mélyül és vízállása tartósan csökken, a parti szűrésű ivóvízkivétel egyre több ponton válik megbízhatatlanná.
A föld alatti tükör
A felszín alatti vízkészletek – talajvíz és rétegvíz – lassabb, de tartósabb sérülésnek vannak kitéve. A talajvízszint a Duna–Tisza közén az 1980-as évek óta egyes területeken 4–8 métert süllyedt; a Homokhátságon ez a folyamat máig tart, és egyes helyeken félsivatagi növényzet jelent meg. A folyószabályozások, az árterek lecsapolása, az intenzív mezőgazdasági öntözés és a csökkenő beszivárgás együttesen terhelik a felszín alatti rétegeket.
Szabó Péter vízügyi szakértő fogalmaz egyértelműen: a talajvízszint tartós csökkenése, a mélyfúrású kutak gyengülő vízhozama és a szélsőséges időjárás növekvő közegészségügyi kockázatot jelent. Vízügyi szakemberek 2026 áprilisában arra figyelmeztetnek, hogy a nagy folyók extrém kisvízhozamai várhatóan tovább csökkennek, a medrek mélyülnek, és ezzel romlik a parti szűrésű vízkivétel lehetősége is.
A rétegvízből és karsztvízből táplálkozó vízbázisok elvileg jobban védettek – a vízzáró rétegek lassítják a szennyező anyagok beszivárgását –, de a mennyiségi csökkenés ezeket is érinti. A 2021-es hazai felmérés szerint az ivóvízbázisok 6%-a szennyezett területtel érintett (KSH, 2022); az OVF adatai alapján az ivóvíz célú vízkivétel közel kétharmadát a felszíni szennyezéssel szemben sérülékeny vízbázisok adják. Ez nem jelent közvetlen vészhelyzetet – a vízügyi védelem egyelőre hatékony –, de a tartalékok szűkülésével a rendszer egyre kevésbé képes elnyelni a sokkokat.
Magyarország ivóvizének döntő hányada olyan vízbázisokból származik, amelyek közvetlenül ki vannak téve az időjárás szélsőségeinek – és a szélsőségek egyre erősebbek.
Mi következik?
A rövid kitekintő sem kedvező. Egy 2026 áprilisában megjelent vízügyi szakmai összefoglaló egyértelműen fogalmaz: a talajvízszint csökkenésének megállítása az egyik elsőrendű cél, de ehhez a jelenlegi öntözési és vízhasználati gyakorlat érdemi átalakítása szükséges.
A magyar kormány 2025-ben az öntözővíz-használatot díjmentessé tette a mezőgazdaság számára – közel 10 milliárd Ft értékben –, ami rövid távon segít a termelőknek, de hosszú távon nem összeegyeztethető a fenntartható vízkészlet-gazdálkodással, és nincs összhangban az uniós vízpolitikai irányelvekkel.
A szakmában egyre hangosabban jelenik meg néhány konkrét irányvonal: a vízvisszatartás erősítése csatornákon, holtágakon, tározókon; a mesterséges vízpótlás lehetőségének megteremtése a legveszélyeztetettebb tavaknál – a Velencei-tónál például már felmerült a tisztított szennyvíz bevonásának lehetősége; valamint a természetalapú felszín alatti vízpótlás módszereinek alkalmazása a Homokhátságon és a Nyírségben. Mindezek azonban csak akkor lehetnek hatásosak, ha a vízgazdálkodás nem marad egymástól elkülönülő szakpolitikai szigetek összessége, hanem rendszerszintű, összehangolt stratégiává válik.
A tavalyi év tehát megmutatta, hogy a tavak apadása nem csupán vizuális értelemben vészjósló. A visszahúzódó partok mögött ivóvízbiztonsági kockázat húzódik meg. A felszíni vízkivételnél rendkívüli műszaki beavatkozásokra kényszerültek a vízművek, a felszín alatti készletek évtizedes csökkenése pedig egyre kevesebb tartalékot hagy a következő aszályos évekre. A probléma nem megoldhatatlan, de egyre drágább. Ugyanakkor cselekedni minden évvel egyre sürgősebb lesz, ha nem szeretnénk eljutni az ivóvízkorlátozásig, a tavak ökológiai rendszereinek összeomlásáig.
2025 Magyarország vízgazdálkodásának egyik legsötétebb éve volt. A Balaton éves átlagvízállása 89 cm-en állt – ez 1921 óta a második legrosszabb érték –, a Velencei-tó októberben 67 cm-es mélypontra süllyedt, a Fertő-tó pedig kiszáradás közeli állapotba került. Az alacsony vízállás azonban nem csupán turisztikai csapás, közvetlen fenyegetést jelent az ivóvízbázisokra is. Magyarország ivóvizének mintegy 40%-a parti szűrésű kutakból származik, amelyek megbízható működése kellően magas folyóvízszintet igényel. A Tiszán 2025 júliusában –292 cm-es rekord mélypontot mértek: Szolnokon és környékén közel 100 ezer ember ellátásáért úszóműre szerelt szivattyúrendszert kellett telepíteni. A vízhozam csökkenése a felszín alatti vízkészleteket sem kíméli. A Duna–Tisza közén a talajvízszint az 1980-as évek óta egyes helyeken 4–8 métert süllyedt. A szakértők szerint egy rendszerszintű, összehangolt vízgazdálkodási stratégia nélkül a helyzet tovább romlik.
Magyarország nagy tavainak 2025-ös vízállási válsága nem csupán turisztikai probléma: az alacsony felszíni vízszint közvetlen kockázatot jelent az ivóvízbázisokra is. A Balaton éves átlagvízállása 89 cm volt, és az egész évben egyetlen napot sem töltött a szabályozási szint felett – ez 1921 óta a második legrosszabb természetes vízkészlet-változás. A vízgyűjtő területre a szokásosnál 23%-kal kevesebb csapadék hullott, miközben 220 mm-rel több párolgott el. A Velencei-tó 45 cm-t apadt egy év alatt, megközelítve a 2022-es, 53 cm-es rekordmélypontot. A Fertő-tó helyzete a legsúlyosabb: vízutánpótlása megoldatlan, a kiszáradási folyamat tart.
Az ökológiai károk – csökkenő oxigénszint, halpusztulás, élőhelyveszteség – mellett a vízhiány az ivóvízellátást is próbára teszi. Magyarország ivóvizének közel 40%-a parti szűrésű kútból, azaz folyóvizekből származik. Ahol a folyó medre mélyül és vízállása tartósan csökken, a vízkivétel egyre bizonytalanabb. Szolnoknál 2025 nyarán –292 cm-es Tisza-vízállás mellett közel 100 ezer lakos ellátásáért ideiglenes, úszóműre szerelt szivattyúrendszert telepítettek, ami már a harmadik alkalom volt 2017 óta. A felszín alatti vízkészletek helyzete sem kedvező: a Duna–Tisza közén egyes területeken 4–8 méteres talajvízszint-süllyedést mértek az elmúlt évtizedekben, a beszivárgás csökken, a mélyfúrású kutak vízhozama gyengül. A megoldást a vízvisszatartás, a mesterséges vízpótlás és a rendszerszintű vízgazdálkodási stratégia összehangolása jelentheti.
Az MTA teljes, harmincoldalas jelentéséből kiderül, miért nem okozhatta a JÉGER az aszályt, miért nem mutatható ki a hatása a jégeső ellen sem, és miért működhet ma Magyarországon bármilyen időjárás-módosító rendszer engedély nélkül.
Egy 10 826 kínai telepet vizsgáló tanulmány szerint a nagy központosított rendszerek egyszerre két határba ütköznek – a vízhiány enyhítésében és a megtérülésben –, a hibrid modell pedig akár 37%-kal olcsóbb lehet.
A 600 oldalas Országos Vízmegtartási Koncepció és Akcióterv szövege még nem nyilvános, de a 2027-es költségvetési javaslatból már kiolvasható, mi valósulhat meg belőle jövőre. Annyi már most látszik: vegyes a kép, lesznek nyertes és vesztes területek.
A FAO tervezetet tett közzé arról, ki és milyen feltételekkel használhat vizet, és ez a csendes nemzetközi munka közvetlenül kapcsolódik az idei aszály, a kutak és az ingyenes öntözővíz körüli vitákhoz.
