Vagy szakítunk a tabukkal, vagy sivataggá lesz Magyarország

A szolnoki révész egy korábbi cikkünkben találóan így fogalmazott, hogy „a Tisza oly sekély, mintha a folyó maga is menekülne a tájból”. A 19. századi folyószabályozások öröksége ugyanis a víz visszatartás helyett elvezetésre optimalizált rendszert hagyott ránk. Lehet hibáztatni Vásárhelyi Pált és a kor más vízépítő mérnökeit – akkori nevükön kultúrmérnököket –, de ez igazságtalan volna velük szemben, hiszen ők csak legjobb tudásuk alapján teljesítették a megrendelő állam által rájuk rótt feladatot. Márpedig az általános földéhség erősen sürgette az Alföld kiszárítását, hogy a mocsarak, láprétek, ingoványok helyén hasznosítható termőföldek jöjjenek létre. Vásárhelyiék nem látták előre, hogy a folyók kiegyenesítése hosszú távon milyen negatív következményekkel is jár.

‍

Mára azonban egyértelművé vált, hogy túl sok víz túl gyorsan hagyja el az országot, ezért a folyószabályozás korrekciójára van szükség, ami azonban az időközben beépült területek miatt már nem egyszerű feladat.

‍

A folyószabályozás okozta károk

‍

A számok kíméletlenek. Magyarország vízmérlege negatív: évente mintegy 7 km³-rel több víz hagyja el az országot a folyókon, mint amennyi érkezik. A Duna–Tisza közén a talajvízszint az 1980-as évek óta helyenként 4–8 métert (!) süllyedt, a Homokhátságon félsivatagi növényzet jelent meg. A Tisza szolnoki szelvényében 2025 júliusában –292 cm-es vízállást, ezzel új negatív rekordot mértek.

‍

A HUN-REN–BME kutatói szerint a Tiszánál, Vezsenynél az 1890-es évekhez képest mintegy 10 méterrel került mélyebbre a meder (CSEMETE Egyesület, é. n.). Aszály idején így már nem a folyó táplálja a környező talajvizet, hanem fordítva: a talajvíz szivárog a mederbe, tovább szárítva a vidéket. A folyó, amelyet egykor megszelídítettünk, most maga szívja el a tájból az életet.

‍

A földéhség kielégítésének ára

‍

A gyökér másfél évszázaddal ezelőttre nyúlik vissza. A Tisza-szabályozás 114 mederátvágással a folyó síksági hosszát 1213 km-ről 760 km-re rövidítette (Somogyi, 1997). Az esés megnőtt, a víz felgyorsult, a meder pedig átlagosan 2 métert meghaladó mértékben mélyült (NAK, 2025). Az árvizeket a gátak közé szorították – ezzel 2,5–3 m-es árvízszint-emelkedést idéztek elő, miközben a kisvizek szintje egyre lejjebb csúszott.

‍

A folyó tehát pontosan azt teszi, amire rákényszerítettük: gyorsan, egyenes vonalban vezeti le a vizet. Csak épp ma már nem ezt kérnénk tőle.

‍

A megfúrt vízlépcső

‍

Amikor a duzzasztás szóba kerül, a magyar közbeszéd nem egy műtárgyra gondol, hanem egy sebre. A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszert energiatermelésre, hajózásra és árvízvédelemre tervezték, de a nagymarosi tag soha nem épült meg. A szocialista diktatúra Németh Miklós vezette utolsó pártállami kormánya 1989-ben – a Dunakanyar és a Szigetköz természeti értékeit féltők tiltakozása hatására – leállította az építkezést, majd 1992-ben az Antall-kormány felmondta a szerződést. Az ügy a hágai Nemzetközi Bíróságig jutott.

‍

A tiltakozás azonban messze túlnőtt a szakmai vitán. A vízlépcső a haláltusáját vívó szocializmus jelképe lett, az ellene szervezett mozgalom pedig a rendszerváltás egyik emblémája. A szakmai vita így vált a hatalom és a politikai ellenzék proxiháborújának színterévé. A felhergelt laikus emberek a régi rendszer minden bűnét az épülő műre vetítették – innen már nem volt esély a higgadt és szakmai alapú mérlegeléshez. Egy vízügyi kérdést politikai indulat temetett maga alá, és a „betonból nem lehet édenkertet építeni” szellemű mondatok máig hatóan tabusították a témát.

‍

Duzzasztani vagy sem?

‍

A szakma továbbra is megosztott a kérdésben, de a törésvonal már remélhetőleg nem politikai, hanem valóban szakmai. Az egyik oldalon Kiss Tímea geomorfológus, az MTA doktora így fogalmaz: a kisvizek megemelésére a duzzasztás az egyetlen eszköz. Példát is hoz. A szegedi vízállás évtizedes csökkenése az 1980-as években megállt, amikor a szerbek Törökbecsénél duzzasztót építettek, amely felemelte a vizet.

‍

Egy vízépítő vállalkozó ennél tovább megy. Félmilliós elérésű posztjában úgy számol, hogy a mai vízálláson egyetlen nap alatt 185 millió m³ víz hagyja el az országot csak a Dunán.

‍

„Ha lenne Nagymarosunk és Mohácsunk, ez maradhatna nálunk” – írja Kiss Tímea.

‍

Szerinte a síkvidéki duzzasztó nem elsősorban erőmű, sokkal inkább gravitációs szintemelő műtárgy: elég 3–5 méterrel megemelni a vizet, hogy a csatornák szivattyú nélkül is működjenek. Márpedig víz nélkül szerinte a természetalapú vízmegtartás puszta illúzió, hiszen ahol nincs alapvízszint, ott nincs párolgás, nincs helyi eső sem.

‍

A másik oldalon viszont ott a hordalék kérdése. Abonyi András, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont főmunkatársa arra figyelmeztet, hogy a tározó nemcsak vizet fog vissza, hanem irdatlan mennyiségű hordalékot is. Ami fent megreked, az lent hiányzik. A víz a mederből pótolja a hiányt – vagyis a duzzasztás egy helyen megemeli a vizet, máshol viszont tovább mélyíti a medret, és lejjebb húzza a talajvizet. Ráadásul a főmederben visszatartott víz gyorsabban melegszik, minősége romlik.

‍

A duzzasztás tehát nem varázsszó. Ott, ahol a hordalék útját elvágja, éppen azt a bajt súlyosbíthatja, amelyet orvosolni hivatott.

‍

A víz honfoglalása

‍

Van egy harmadik hang is, amely nem a nagy műtárgyakban, hanem a tájban gondolkodik. Balla Iván, a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetségének elnöke szerint vízkincsünk nagy részét nem az országhatárnál veszítjük el, hanem a saját településeink határában.

‍

„Ne csapoljuk le a földjeinket!” – szólít fel.

‍

Az eredetileg belvíz-elvezetésre tervezett csatornahálózatot át kellene állítani a víz megtartására: a lefolyás lassítására és a medrek tározásra való használatára.

‍

Csakhogy a terep siralmas. Az elnök szerint a területi csatornarendszer felének, csaknem 50 ezer kilométernyi csatornának ma nincs gazdája.

‍

Az önkormányzatok megkapták az államtól a műveket, forrást a felújításukra viszont nem – a jogi helyzet máig tisztázatlan. A vízmegtartás tehát nemcsak műszaki, hanem tulajdonjogi és felelősségi kérdés is.

‍

Balla Iván maga sem tagadja, hogy a nagy folyók egyre lejjebb kerülő medre valós gond. Csak a sorrendet látja másként: előbb a saját udvarunkon kellene rendet tenni – javasolja.

‍

Melyik ujjunkat harapjuk elsőként?

‍

A vita látszólag arról szól, duzzasztó kell-e vagy csatorna. Valójában arról, hogy egyszerre több igazság is igaz lehet. A hordalékkérdés miatt egyetlen óriási, nagymarosi léptékű beruházásban gondolkodni ma épp olyan leegyszerűsítés volna, mint amilyen harminc éve folyamatosan minden duzzasztót, fenékküszöböt és minden egyéb műtárgyat eleve elutasítani. A táj vizét elsősorban ott érdemes megfogni, ahol elszalad – a csatornákban, a holtágakban, a sekély tározókban. De ahol a kisvizek már történelmi minimumon vannak, ott a célzott, gondosan méretezett duzzasztás nem a probléma része, hanem a feltétele annak, hogy egyáltalán legyen mit visszatartani.

‍

A nagymarosi örökség tanulsága nem az, hogy a grandiózus erőművekhez kell visszatérni. Hanem az, hogy egy vízügyi kérdést végre vízgazdálkodási, természetvédelmi, agrár- és ivóvízbázis-védelmi kérdésként lehessen megvitatni – nem a rendszerváltás indulataival a hátunk mögött. A folyó ugyanis nem érti a politikát. Csak azt méri vissza, hogyan bánunk vele.⁠