Nem issza el a hidrogén Európa vizét
A hidrogénstratégiák és az aszály egyszerre vannak napirenden Európában, és a kettő találkozásánál gyakran felmerül a kérdés: elissza-e a vizet a hidrogéngyártás? Az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjának (JRC) október 8-án közölt jelentése szerint többnyire nem. A szerzők összegzése szerint azonban az európai hidrogéncélok csak akkor érhetők el vízválság nélkül, ha a vízigényt előre megtervezik (Bolard et al., 2026).
Mennyi víz kell egy kilogramm hidrogénhez
A víz elektrolízise elméletileg legalább 9 liter vizet használ fel kilogrammonként. A gyakorlatban ennél több kell a hűtés, a membránok nedvesen tartása és a víztisztítás miatt: a gyártói adatok 10–22 liter közötti értéket adnak. A JRC közleménye nagyjából 18–22 literrel számol. Összehasonlításképpen egy kilogramm mandula megtermeléséhez körülbelül 1000 liter víz kell (JRC, 2026).
Európai léptékben ez kevés. A REPowerEU évi 10 millió tonnás hidrogéncélja 2030-ra Európa éves édesvízigényének 0,08–0,12%-át kötné le. A Tiszta Hidrogén Közös Vállalkozás legmerészebb, 2050-es forgatókönyve (évi 67,5 millió tonna megújuló hidrogén) a 0,57–0,82%-át kötné le. A 2030-as célhoz egyébként mintegy 140 GW elektrolizáló-kapacitás kellene, a 2025 eleji nagyjából 500 MW kétszáznyolcvanszorosa.
Európai léptékben a hidrogén vízigénye elenyésző, a gond helyben, aszályos vízgyűjtőkön jelentkezhet.
1300 üzem a vízgyűjtők térképén
Az átlag azonban keveset mond, mert a víz helyben fogy el. A kutatók ezért több nemzetközi és uniós adatbázisból mintegy 1300 meglévő és tervezett hidrogénüzemet gyűjtöttek össze. Mindegyiket a saját vízgyűjtőjén vizsgálták: mekkora részt venne el a megújuló vízkészletből, ha minden vizet édesvízből nyerne. Ez szándékosan óvatos feltételezés.
2023-ban a 404 működő üzemből 375 (közel 93%) olyan vízgyűjtőn állt, ahol a hidrogéngyártás alacsony többletterhelést jelent. Csak 29 üzem működött már eleve vízhiányos térségben. 2030-ra a szerzők szerint az üzemek 91%-a elhanyagolható vagy minimális többletterhelést okoz. A maradék 9% sem lesz a vízhiány fő oka, de felerősítheti a meglévő gondokat Dél-Európában, Franciaország egyes részein, Észak-Olaszországban és Görögországban.
2050: minden tizedik üzem érzékeny helyen
Hosszabb távon az éghajlat a döntő. A mérsékelt kibocsátási pályán (RCP4.5) 2050-ben az üzemek mintegy 90%-a olyan vízgyűjtőn működne, ahol a hidrogén vízigénye a rendelkezésre álló készlethez képest csekély. A pesszimista, magas kibocsátású pályán (RCP8.5) 92 üzem (8,4%) olyan vízgyűjtőn állna, ahol a vízkiaknázási index (WEI) legalább 0,4, további 25 pedig 0,2 és 0,4 között. Közel minden tizedik üzem tehát olyan helyen működne, ahol a hidrogén a megújuló vízkészlet érezhető részét használja el (Bolard et al., 2026).
Ezek az üzemek Görögországban, Spanyolországban, Olaszországban, Portugáliában és Közép-Európa egyes részein lennének. A jelentés Magyarországot külön nem nevezi meg. A szerzők hangsúlyozzák, hogy ezekben a térségekben a vízhiány a hidrogéntől függetlenül is nőne: a gond a régió sérülékenysége, nem a hidrogén. Átlagos években az elektrolízis vízigénye nem jelentős, aszályban viszont helyenként súlyosbíthatja a hiányt. A jelentés az Európai Környezetvédelmi Ügynökség 2024-es helyzetértékelésére is hivatkozik, amely szerint a vízstressz már ma is Európa területének 20%-át és lakosságának 30%-át érinti.
A víz a hatodik helyen
A jelentés egyik tanulsága nem a modellből, hanem egy felmérésből származik. A JRC 2024-ben 26 hidrogénprojekt-fejlesztőt kérdezett meg arról, mi számít az elektrolizáló telephelyének kiválasztásánál. Az első helyen a megújuló áram elérhetősége és ára állt, a vízellátás csak a hatodikon. A szennyvízkezelés korlátai még hátrébb szerepeltek.
A fejlesztők a telephely kiválasztásánál a vizet csak a hatodik helyre teszik.
Ez azért kockázatos, mert a vízhasználat szabályozása szétaprózott. Az uniós irányelvek csak általános célokat adnak, a konkrét kötelezettségek tagállami, sőt regionális szinten születnek. Az engedélyezés küszöbe, a vízkészletjárulék és az illetékes hatóság tagállamonként, gyakran vízgyűjtőnként is eltér. A jelentés szerint két azonos méretű üzem a helyszíntől függően egészen más engedélyezési utat és vízdíjat kaphat.
Tengervíz, szennyvíz, sós víz
A JRC javaslatai a fejlesztőknek és a hatóságoknak szólnak (JRC, 2026):
- a part menti térségekben sótalanított tengervíz, máshol tisztított szennyvíz és sós víz használata az édesvíz helyett;
- a hidrogénközpontok telephelyének vízgyűjtő szintű vizsgálata;
- vízújrahasznosító infrastruktúra az ipari klaszterekben;
- a szezonális vízhiány figyelése és a termelés igazítása hozzá;
- az új uniós, 2030-ig 10%-os vízhatékonysági cél beépítése a projekttervezésbe;
- a sótalanítás és a közvetlen tengervíz-elektrolízis környezeti hatásainak vizsgálata.
A víziközműveknek ebből lehetőség is adódhat. Ha a hidrogénüzemek tisztított szennyvizet használnak, a szennyvíztelep elfolyó vize értékesíthető erőforrássá válhat, a telep közelsége pedig érv lehet egy elektrolizáló telephelye mellett.
Az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontja (JRC) mintegy 1300 meglévő és tervezett európai hidrogénüzemet vetett össze a helyi vízkészletekkel. Az elektrolízis kilogrammonként nagyjából 18–22 liter vizet igényel. A REPowerEU évi 10 millió tonnás, 2030-as célja Európa éves édesvízigényének mindössze 0,08–0,12%-át kötné le. 2023-ban a 404 működő üzem 93%-a olyan vízgyűjtőn állt, ahol a többletterhelés alacsony. A pesszimista éghajlati forgatókönyv szerint viszont 2050-re közel minden tizedik üzem olyan vízgyűjtőn működhet, ahol a hidrogéngyártás a megújuló vízkészlet érezhető részét használja el. Ezek Görögországban, Spanyolországban, Olaszországban, Portugáliában és Közép-Európa egyes részein vannak. A fejlesztők a telephelyválasztásnál a vizet csak a hatodik helyre teszik. A JRC ezért tengervizet, tisztított szennyvizet és sós vizet javasol az édesvíz helyett, és azt, hogy a telephelyet vízgyűjtő szinten mérlegeljék.
A hidrogénstratégiák és az aszály egyszerre vannak napirenden, és gyakori kérdés, hogy a hidrogéngyártás elissza-e a vizet. Az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontja (JRC) október 8-án közölt jelentése megnyugtató, de nem feltétel nélkül. A kutatók mintegy 1300 meglévő és tervezett európai hidrogénüzemet vetettek össze a helyi vízkészletekkel, és feltételezték, hogy az üzemek minden vizet édesvízből nyernek.
Az elektrolízis kilogrammonként nagyjából 18–22 liter vizet igényel; a mandulatermesztés ennek körülbelül ötvenszeresét. A REPowerEU évi 10 millió tonnás, 2030-as célja Európa éves édesvízigényének 0,08–0,12%-át kötné le, a 2050-es legmerészebb forgatókönyv 0,57–0,82%-át. 2023-ban a 404 működő üzem 93%-a olyan vízgyűjtőn állt, ahol a többletterhelés alacsony, és 2030-ra is az üzemek 91%-a okoz majd elhanyagolható vagy minimális többletterhelést.
A kép 2050-re romlik. A pesszimista éghajlati forgatókönyv szerint közel minden tizedik üzem olyan vízgyűjtőn működhet, ahol a hidrogén a megújuló vízkészlet érezhető részét használja el. Ezek Görögországban, Spanyolországban, Olaszországban, Portugáliában és Közép-Európa egyes részein vannak. A szerzők szerint a gond ott sem a hidrogén, hanem a térség már meglévő sérülékenysége, amit az elektrolizálók aszályban felerősíthetnek. Közben a fejlesztők a telephelyválasztásnál a víz rendelkezésre állását csak a hatodik helyre teszik. A JRC ezért azt javasolja, hogy a part menti üzemek sótalanított tengervizet, a többiek tisztított szennyvizet és sós vizet használjanak, és hogy a telephelyet vízgyűjtő szinten mérlegeljék. A víziközműveknek ez lehetőséget is jelenthet: ha az elektrolizálók tisztított szennyvizet használnak, a telepek elfolyó vize értékesíthető erőforrássá válhat.
Az MTA teljes, harmincoldalas jelentéséből kiderül, miért nem okozhatta a JÉGER az aszályt, miért nem mutatható ki a hatása a jégeső ellen sem, és miért működhet ma Magyarországon bármilyen időjárás-módosító rendszer engedély nélkül.
Egy 10 826 kínai telepet vizsgáló tanulmány szerint a nagy központosított rendszerek egyszerre két határba ütköznek – a vízhiány enyhítésében és a megtérülésben –, a hibrid modell pedig akár 37%-kal olcsóbb lehet.
A 600 oldalas Országos Vízmegtartási Koncepció és Akcióterv szövege még nem nyilvános, de a 2027-es költségvetési javaslatból már kiolvasható, mi valósulhat meg belőle jövőre. Annyi már most látszik: vegyes a kép, lesznek nyertes és vesztes területek.
A FAO tervezetet tett közzé arról, ki és milyen feltételekkel használhat vizet, és ez a csendes nemzetközi munka közvetlenül kapcsolódik az idei aszály, a kutak és az ingyenes öntözővíz körüli vitákhoz.
