Kihorgászott mérgeink
Horgászni veszélyes? Általában nem, ha okosan csináljuk. De van egy körülmény, amire eddig nem sok figyelem hárult: vajon a szennyezett vízből kifogott hallal mérgek is kerülhetnek a tányérunkra?
Fotó: Lajos Bajcsi/Pexels
Van valami örökérvényű abban pillanatban, amikor a horgász kiemeli a halat a vízből, ereiben még ott tombol a hallal megvívott csata adrenalinja, a győzelem katarzisa. A pecás gondolatait aztán csakhamar a bogrács felé tereli az étvágy, lelki szemei előtt már rotyog a trófea és innentől már csak az kérdés, hogy bajai vagy szegedi módra készüljön-e a halászlé. Ha valami nem változott évtizedek óta, akkor ez az – hihetnénk. De sajnos ez nincs így. A környezetünk megválltozott – és vele együtt az, amit belőle kinyerve a tányérunkra teszünk. A kérdés az, hogy mit eszünk meg a halhússal együtt anélkül, hogy tudnánk róla?
Három kapu
A hal nem iszik. Pontosabban: nem úgy iszik, mint mi. De a vízben oldott és lebegő anyagokat mégis folyamatosan szívja magába, mégpedig három úton egyszerre.
Az első a kopoltyú. A hal lélegzés közben percenként literszám pumpálja át magán a vizet, és a kopoltyú epitélszövete – ez a vékonyka hártya – nem csupán az oxigént engedi át, hanem a PFAS-vegyületeket is. Ezek a perfluorozott és polifluorozott alkil anyagok – közismert nevükön „örök vegyszerek" – az iparban évtizedek óta használt, rendkívül stabil molekulák, amelyek sem a természetben, sem az emberi szervezetben nem bomlanak le. A kopoltyún átszűrve egyenesen az állat vérkeringésbe jutnak.
A második út a táplálék. A hal fajtától függően férgeket, rovarlárvát, kisebb halakat fogyaszt. Ezek is felhalmoztak már valamit magukban. Amit a zsákmány összegyűjtött, az a ragadozóban összeadódik – ez a bioakkumuláció logikája.
A harmadik az üledék. A PFAS-molekulák az iszapban rakódnak le, néha százszorosára sűrűsödve a felette folyó vízhez képest. A fenéken turkáló ponty, a keszeg és harcsa az iszappal együtt szedik fel azt, amit az ipar az évtizedek során bebocsátott a vízbe és ott felhalmozódott.
A mikroműanyagnak más a természete, de a hal szervezetébe való bejutás pontjai részben ugyanazok: lenyelés táplálékkal, és a kopoltyún való közvetlen felvétel. Egy 37 halfajra kiterjedő, több mint ezer egyedet vizsgáló kutatás megállapítása szerint a 20 µm-nél nagyobb mikroplasztik-részecskék a kopoltyúk 36%-ában és a belső szervek 39%-ában fordultak elő. Az izomszövetben ilyen méretű részecskéket nem találtak. Ez azonban nem jelent teljes felmentést: a nanoműanyagokra – a 150 µm-nél kisebb töredékekre – ez az optimizmus már nem érvényes.
Minél feljebb a táplálékláncban, annál több méreg
A PFAS-vegyületek nem csupán felhalmozódnak, dúsulnak is. Egy 64 tanulmányt feldolgozó globális elemzés szerint a PFAS-koncentráció átlagosan megduplázódik minden egyes trofikus szinttel feljebb haladva a táplálékláncban. A csuka, amely kis halakat eszik, amelyek maguk is férgeket ettek, három szinttel feljebb áll a planktonnál. Ez a matematika nem kedvez a horgásznak, aki épp egy szép csukát emel ki a vízből.
A mechanizmus a PFAS-molekulák különleges kémiai természetéből fakad. Szemben a zsírban oldódó mérgekkel, a PFAS nem a zsírszövetbe rakódik, hanem a fehérjedús szövetekbe: az izomba, a vérbe, a májba. Egy harcsán végzett mérés konkrét számokat mutatott: az izomban 16 826 ng/kg, a vesében 82 035 ng/kg, a májban 114 788 ng/kg koncentrációt találtak. A harcsa csúcsragadozó – ez meg is látszik az adatokon.
A bioakkumulációs faktor – az a szám, amely megmutatja, mennyivel magasabb a hal szövetének koncentrációja a vízéhez képest – szoros összefüggést mutat a molekula szénlánc-hosszával. Minél hosszabb a molekula, annál jobban dúsul fel a halban. A HUN-REN kutatók 2024 júliusa és 2025 januárja között elvégzett dunai mérései ezt a fizikát élő adatokkal támasztják alá.
„A PFAS-koncentráció átlagosan megduplázódik minden egyes tápláléklánc-szinttel – a csuka, a harcsa és a süllő tehát nem csupán nagyobb hal, hanem sűrűbb szennyeződés is."
Tisza: örökül hagyott szennyek
Ha a hazai vizeink rangsorban állnának fel a mikroplasztik-szennyezettség mértéke szerint, a Tisza – és különösen annak felső szakasza – a sor élén volna. 2023-ban átlagosan 70 darab köbméterenkénti mikroműanyag-részecskét mértek a folyóban, és a kutatók maguk is meglepődtek azon, hogy a magyar szakaszon csaknem megduplázódott a mennyiség az előző évhez képest. A mellékfolyók még rosszabb képet mutatnak: a Sajóban 196 db/m³, a Hernádban 77 db/m³ volt mérhető.
Az ok részben strukturális és hosszú múltra tekint vissza. A Felső-Tisza mentén számos település szennyvízkezelése csak az elmúlt néhány évben oldódott meg – addig évtizedeken át a folyó kapta azt, ami máshol a tisztítóba kerül. A műanyag pedig 500–1000 évig sem bomlik le, csak apróbb és apróbb darabokra törik.
A PFAS-adatok a Tisza esetében hiányosabbak, mint a Dunánál – de a hiány nem felmentés. Ahol ilyen sűrűn jelen van a mikroplasztik, ott a táplálékláncba belépő vegyi szennyezők is valószínűsíthetők.
Duna: az ipar jókora lábnyoma
A Duna esetében pontosabb képünk van – és az sem megnyugtató. A HUN-REN kutatói nyolc magyarországi helyszínen egyöntetű és egyértelmű mintázatot találtak: a legmagasabb PFAS-koncentrációk az ipari kibocsátási pontok közelében jelentkeztek. Komárom, Göd, Dunaföldvár, Százhalombatta – akkugyár, papírgyár, olajfinomító – mindegyik ott hagyta a névjegyét a folyóban.
Az üledékben egyes pontokon százszoros (!) koncentrációt mértek a felette folyó vízhez képest. Ennek közvetlen horgászati következménye van: a fenéken élő és táplálkozó halfajok – ponty, harcsa, keszeg – az iszapból szedik fel azt, amit a felszíni vízmintákból már alig lehetne kimutatni.
Mikroplasztik szempontjából Budapest önállóan is megjelenik a mérlegen: a főváros ötödével emeli a Duna mikroplasztik-szennyezettségét. A Megyeri híd felett mért 45 db/m³ a Csepeli kikötőnél 55-re emelkedik.
„A folyómeder üledékében egyes pontokon százszorosa volt a PFAS-koncentráció a felette folyó vízhez képest – és éppen ott eszik a ponty."
Balaton és Velencei-tó: nem mért értékek
A Balaton a két nagy folyóhoz képest kedvezőbb képet mutat – de ez csak óvatos optimizmusra ad okot, nem teljes megkönnyebbülésre. Egy 2024-es HUN-REN vizsgálat szerint ezer liter balatoni vízben átlagosan 21 mikroplasztik-részecske található. Ez lényegesen kevesebb, mint a Tisza vagy a Duna értékei, de nem nulla.
A tó sekélységéből következően a szennyezők kevésbé hígulnak – és szeles időben az üledékből visszakeverednek. Ami lerakódott, az sem marad végleg a fenéken.
Mindez persze csak elméleti aggály, mivel Magyarországon a PFAS-anyagok kötelező monitorozása a vizekben csak 2026-tól lépett életbe – ami azt jelenti, hogy a balatoni halak ilyen irányú érintettségét eddig egyszerűen senki sem mérte.
A Velencei-tó esetében még a balatonnal kapcsolatos adatoknál is kevesebb áll rendelkezésre. Eddig sem PFAS-, sem halfajra lebontott mikroplasztik-vizsgálat nem történt. A tó átlagmélysége mindössze 1,5 m – ami a szennyezők koncentrálódásának szempontjából az egyik legaggasztóbb feltételt jelenti. A rendszeres kékalga-virágzás önmagában is jelzésértékű: ez egy olyan tó, amelynek vízminősége ingadozó és érzékeny.
Nem azért nincs PFAS-adat a Velencei-tóból és a Balatonból, mert tiszták – hanem azért, mert eddig senki sem vizsgálta.
Amit a sütés-főzés nem old meg
A hőkezelés sok mindentől megóvja az embert: a baktériumokat, a parazitákat elpusztítja, de a PFAS-vegyületekre, a nehézfémekre és a mikroplasztikokra a sütés-főzés azonban nincs hatással.
Van ugyan néhány módszer, amellyel a szennyezők mennyisége csökkenthető, de nem nullára. A hal bőre és zsírszövete eltávolítható, és ezzel egyes zsírban oldódó szennyezők mennyisége csökken. A beleket senki sem eszi meg – és a mikroműanyag legnagyobb része az emésztőrendszerben halmozódik fel. A kopoltyú eltávolítása szintén indokolt.
Csakhogy a PFAS a fehérjedús szövetekben tárolódik, egész pontosan az izomban. Abban, amit egész biztosan megeszünk.
Egészségügyi kockázatok
Az egészségügyi kockázat nem egyforma. A legveszélyeztetettebb csoportok – terhes nők, kisgyermekek, idősek – számára az ismétlődő, rendszeres vadvízi halfogyasztás kockázatot jelent, különösen ipari területekhez közel eső folyószakaszokról fogott ragadozó halfajok fogyasztása esetén.
Az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság (EFSA) ajánlásai a négy leggyakoribb PFAS-vegyületre vonatkozó tolerálható heti bevitel rendkívül alacsony határt szabnak. Egy amerikai kutatás megállapítása szerint egyetlen vadvízi hal elfogyasztása felérhet azzal, mintha valaki egy hónapon keresztül olyan vizet inna, amelynek PFAS-szennyezettsége 278-szorosa a megengedett határértéknek.
„Egyetlen vadvízi hal elfogyasztása felérhet azzal, mintha valaki egy hónapon keresztül PFAS-határérték 278-szorosával terhelt vizet inna."
A horgász ősidők óta azt hitte, hogy amit a természetből emel ki, az természetes. Ez a hit ma már nem egészen tartható. A Tisza, a Duna, a Balaton és a Velencei-tó halai nem egyforma mértékben, de valamennyien hordozzák az ipari korszak vegyi lábnyomát – abban a mértékben, ahogyan a vizük hordozza. Ami a vízben van, az a halba kerül. Ami a halba kerül, az az asztalra kerül.
A megoldás a tudás: melyik vízből, melyik halfajt, milyen gyakorisággal. A csuka a Duna komáromi szakaszáról más döntést igényel, mint a pisztráng egy hegyi patakból. A filétt bőr nélkül elkészíteni más eredményt ad, mint az egész halat besütni. És az a tény, hogy a Balatonból és a Velencei-tóból egyelőre nincs PFAS-adatunk, nem megkönnyebbülés – inkább feladat.
Források:
A vadvízi halfogyasztás kérdése Magyarországon egyre kevésbé horgászszakmai és egyre inkább közegészségügyi téma. A PFAS-vegyületek – az iparban évtizedek óta használt, soha le nem bomló „örök vegyszerek" – a kopoltyún és a táplálékkal egyaránt bejutnak a hal szervezetébe, majd fehérjedús szöveteiben halmozódnak fel: az izomban, a vérben, a májban. A táplálékláncban felfelé haladva a koncentráció megduplázódik szintenként – a csuka és a harcsa tehát kétszeresen érintett. A Tisza köbméterenkénti 70 mikroplasztik-részecskével a hazai vizek között kiemelkedően szennyezett; a Dunán ipari gócpontok – Komárom, Göd, Százhalombatta – mért PFAS-terhelése egyértelmű. A Balatonból és a Velencei-tóból egyelőre hiányoznak az adatok – nem azért, mert ezek a vizek tiszták, hanem mert eddig nem mérték. A sütés elpusztítja a baktériumokat, de a PFAS-t nem. A bőr és a zsírszövet eltávolítása csökkenthet a terhelésen – az izomban lévő szennyezőt azonban nem lehet levágni.
A vadvíizi halfogyasztás kockázatának kérdése Magyarországon ma már nem horgászati, hanem közegészségügyi probléma. A PFAS-vegyületek – az ipar által évtizedek óta használt, természetben és szervezetben le nem bomló fluorozott vegyületek – háromféle úton jutnak be a hal testébe: a kopoltyún keresztül közvetlenül a vérkeringésbe, a táplálékkal a zsákmányban már felhalmozódott formában, illetve az iszapból, ahol a felette folyó vízhez képest akár százszoros koncentrációban is jelen lehetnek.
Ami különösen fontos: a PFAS nem a zsírszövetbe rakódik, hanem a fehérjedús szövetekbe – az izomba, a vérbe, a májba. Ezek pontosan azok a részek, amelyeket az ember megeszik. Egy harcsán mért adat jól illusztrálja az arányokat: az izomban 16 826 ng/kg, a vesében 82 035 ng/kg, a májban 114 788 ng/kg PFAS-koncentráció volt kimutatható. A táplálékláncban minden egyes szinttel feljebb haladva a koncentráció átlagosan megduplázódik – a csuka, a süllő és a harcsa ezért kétszeresen kockázatos fogás.
Magyarország fő víztesteiben az érintettség különböző mértékű. A Tisza a mikroplasztik szempontjából a legsúlyosabb helyzetű hazai folyó: 2023-ban köbméterenként 70 részecskét mértek, a mellékfolyók értékei ezt is meghaladják. A Dunán HUN-REN kutatók egyértelmű ipari szennyezési gócokat azonosítottak Komárom, Göd és Százhalombatta közelében. A Balaton mérsékeltebben, de nem nullán áll: ezer literenként 21 mikroplasztik-részecske található a tóban. A Velencei-tóból egyelőre sem PFAS-, sem mikroplasztik-mérési adat nem érhető el. Ez nem megnyugtató, hanem figyelmeztető hiány.
A főzés a baktériumokat elpusztítja, de a PFAS-t és a mikroplasztikot nem. A bőr és a zsírszövet eltávolítása mérsékelheti a terhelést – de az izomban lévő szennyezőt nem lehet levágni. A legveszélyeztetettebb csoportok – terhes nők, gyermekek, idősek – számára az ismétlődő, ragadozó vadvízi halfogyasztás ipari területek közelében valódi egészségügyi kockázatot jelent.
A W4 stábja víz-, szennyvíz-, biogáz- és energetika ágazatokban dolgozó szerszakemberekből és újságírókból áll. Céljuk, hogy ezen ágazatok folyamatait és irányait átlátható, szakmailag megalapozott formában mutassák be.
Kapcsolódó