A klíma változásának hatására egyre komolyabb mértékben fenyegetik trópusi eredetű vírusjárványok fenyegetik a Föld északi féltekét, benne Európát. 2026 májusában az EU Közös Kutatóközpontja (JRC) tette közzé az első Európa-szintű tér-időbeli modellezést a leptospirózis kockázatáról.

‍

A The Lancet Regional Health – Europe folyóiratban megjelent alapkutatás – amelyet az Estévez-Reboredo et al. (2026) szerzői jegyeznek – 14 évnyi járványügyi adatot dolgozott fel, és két éghajlati forgatókönyv szerint is előrejelezte a betegség várható terjedését. A következtetés egyértelmű: az éghajlatváltozás minden vizsgált esetben növeli a kockázatot, egyes tényezők hatása pedig meglepően erős.

‍

A leptospirózis általában nem a címlapok sztárja. Nincs neve, amely széles közönségnek ismerős lenne, és Európában az éves esetszámok egyelőre szerények. Ettől függetlenül – éppen azért, mert vízzel terjed, árvizek után felerősödik, és a klimatikus feltételek kedveznek a kórokozónak – egyre több kutató sorolja az éghajlatérzékeny, figyelmet érdemlő zoonózisok közé.

‍

Mi a leptospirózis?

‍

A leptospirózis egy Leptospira genus spirochaeta baktériumai által okozott, az állatvilágból emberre terjedő fertőzés. A kórokozó legfőbb természetes gazdaszervezetei a rágcsálók, elsősorban a patkányok, amelyek vizeletükkel ürítik a baktériumot a környezetbe. Az ember leggyakrabban szennyezett felszíni vízzel, talajjal vagy élelmiszerrel érintkezve fertőződik – különösen akkor, ha a bőrön sérülés vagy nyálkahártyán keresztüli expozíció lehetséges.

‍

A betegség két fő klinikai képben nyilvánulhat meg. Az enyhe forma influenzaszerű tünetekkel jár: magas láz, izomfájdalom, fejfájás, gyengeség. A súlyos forma – Weil-kórként ismert – gyors előrehaladású, sárgasággal, máj- és vesekárosodással, vérzéses szövődményekkel jár, és intenzív ellátást igényel. A korai antibiotikumos kezelés döntő szerepet játszik, ám a diagnózis rendszeresen késik: az EEA Climate-ADAPT adatlap szerint globálisan minden tíz esetből csupán egyet ismernek fel helyesen, mivel a tünetek számos más fertőzéssel összetéveszthetők. A leptospirózis globális terhét ezért messze alábecsülik – az évente nyilvántartott 1 millió diagnosztizált eset csupán a valódi esetszám töredékét jelenti.

‍

Az európai fertőzési térkép

‍

Az Estévez-Reboredo et al. (2026) – The Lancet Regional Health – Europe tanulmány az európai járványügyi megfigyelőrendszer (TESSy) havi esetadatait elemezte 2010 és 2023 között. A 14 éves időszakban összesen 3 930 esetet jelentettek Európában, ami évente átlagosan 281 fertőzésnek felel meg. Az érintett területek az EU közel 1 200 NUTS-3 régiójából évi szinten mintegy 140-et ölelnek fel.

‍

A számok önmagukban alacsonynak tűnhetnek, de a trend és a térbeli eloszlás árulkodó. Mind az éves esetszámok, mind az érintett régiók száma növekedést mutat a vizsgált időszakban. A kockázat szignifikánsan magasabb a meleg tengerparti régiókban és a sűrűn lakott területeken. A JRC elemzése emellett hangsúlyozza, hogy a valódi teher a bejelentett értékeknél jóval nagyobb.

‍

Az éghajlat mint kockázati szorzó

‍

A Lancet-tanulmány módszertani gerincét egy Bayes-hierarchikus modell adja, amely az esetadatokat éghajlati, környezeti és demográfiai tényezőkkel kapcsolja össze. Az eredmények két éghajlati változó kiemelkedő szerepét tárják fel.

‍

A hőmérséklet a leghatározottabb tényező. Egy hónapos késéssel számítva az átlaghőmérséklet emelkedése maximálisan 5,28-szoros relatív kockázatnövekedést eredményez (95%-os valószínűségi sáv: 2,65–11,12). Ez az éghajlatérzékeny fertőzések körében kiemelkedően magas érték. A háttérben jól azonosítható folyamat áll: a Leptospira baktériumok melegebb talajban és vízben hosszabb ideig életképesek, gyorsabban szaporodnak, és a fertőző évszak az év egyre nagyobb részét öleli fel.

‍

A nedvességviszonyok szintén szignifikáns hatást mutatnak. A háromhavi szabványosított csapadék-evapotranspirációs index (SPEI-3) értékének emelkedése 1,62-szeres kockázatnövekedéssel jár (95%-os valószínűségi sáv: 1,20–2,10). Fokozott talajnedvesség esetén a kórokozó hosszabb ideig marad életképes a felszíni rétegekben, szélsőséges csapadék esetén pedig könnyen mobilizálódik a vízfolyások, a talajvíz és a csapadékvíz-hálózatok irányába.

‍

Az árvíz: láncolatban terjedő veszély

‍

Az árvizek a leptospirózis terjedésének egyik legfontosabb pályáját képviselik. A The Lancet Regional Health – Europe 2021-es összefoglalója szerint az európai természeti katasztrófákat követő fertőzéses kitörések vizsgálatában a leptospirózis a leggyakrabban dokumentált kórokozóval összefüggő betegségek között szerepelt.

‍

A mechanizmus láncolatot alkot. Az árvíz egyszerre mobilizálja a rágcsálók vizeletével szennyezett talajt, feltölti a pincéket, alépítményeket és csatornahálózatokat, fertőzött vizet visz az emberi érintkezési terekbe, és megzavarja az egészségügyi ellátást – holott pont ilyenkor kellene annak a leghatékonyabban működnie. A mikroLife – Oxford Academic folyóiratban 2026-ban közölt áttekintő tanulmány külön hangsúlyozza, hogy az elzárt utak és az egészségügyi ellátás elérhetőségének romlása súlyosbítja a kimenetelt, mivel a korai antibiotikumos kezelés döntő, és az időablak szűk.

‍

A közelmúlt szélsőséges időjárási eseményei ezt az összefüggést konkrét esetekkel is alátámasztják. A 2023-as Daniel vihar Görögországban kiterjedt árvizeket okozott, amelyet dokumentált leptospirózis-esetsor követett – a PubMed adatbázisban is rögzített formában. A 2024-es valenciai DANA-vihar szintén súlyos árvizeket hozott Dél-Európában. A Lancet-tanulmány szerzői mindkét eseményt a jövőbeli kockázatokat jelző előjelnek tekintik.

‍

Rágcsálók, biológiai sokféleség és a hígítási hatás

‍

A tanulmány egy kevéssé ismert, de ökológiailag fontos összefüggésre is rámutat. A leptospirózis kockázata negatív összefüggést mutat az emlősfajok gazdagságával: a minimum relatív kockázat 0,63 (95%-os valószínűségi sáv: 0,40–0,98), azaz minél fajgazdagabb egy terület, annál alacsonyabb a kockázat. Ezt a jelenséget a szakirodalom hígítási hatásként írja le.

‍

A mechanizmus lényege: ott, ahol a biológiai sokféleség magas, a kórokozó megoszlik a gazdaszervezetek között, csökkentve az egyedek fertőzési valószínűségét. Ha viszont a fajgazdagság csökken – városiasodás, erdőirtás vagy élőhelyromlás következtében –, a rezisztens rágcsálópopulációk aránya megnő, és velük együtt a fertőzési nyomás is. Az éghajlatváltozás ezen a ponton is hatást fejt ki: a hőmérséklet-emelkedés és az élőhely-változások átrajzolják a rágcsálók területi eloszlását, potenciálisan kiterjesztve a kockázatot korábban hidegebb, kevésbé érintett régiókba is.

‍

Jövőbeli előrejelzések

‍

A tanulmány két éghajlati-társadalmi-gazdasági forgatókönyvet vizsgált: az SSP 4.5-öt (mérsékelt kibocsátás) és az SSP 8.5-öt (magas kibocsátás). Mindkét esetben a leptospirózis előfordulásának növekedése várható. A különbség az intenzitásban és az időhorizonton mutatkozik.

‍

Rövid távon (2041–2060) mérsékeltebb emelkedéssel számol a modell. Hosszú távon (2081–2100), különösen magas kibocsátási forgatókönyv esetén, a növekedés lényegesen erőteljesebb. Az érintett NUTS-3 régiók száma várhatóan bővül, a fertőző évszak meghosszabbodik, és a térbeli eloszlás is megváltozik: korábban ritkán érintett, hidegebb régiókban is megjelenhet érzékelhető kockázat.

‍

A szerzők hangsúlyozzák, hogy az előrejelzések az aluljelentés strukturális problémáját nem tudják teljesen kezelni. Ha a tényleges esetszámok a bejelentettnek akár két-háromszorosa, az előrejelzett növekedés abszolút értéke is arányosan magasabb – a modell így inkább alsó becslést ad, mint felső határt.

‍

A vízügyi szektor szerepe

‍

A leptospirózis a vízügyi szektort közvetlenül érinti, de nem a megszokott vízminőségi szennyező-tengelyen. A betegség terjedése szorosan kapcsolódik a csapadékvíz elvezető rendszer, az árterek, a csatornarendszerek, a felszíni vizek védelmének minőségéhez.

‍

Az EEA Climate-ADAPT adatlap szerint a hatékony megelőzés feltételei között szerepel a rágcsálóirtás rendszerszintű megszervezése, a nyílt csatornák és csapadékelvezető hálózatok felújítása, az elvezetési kapacitás bővítése, valamint a közegészségügyi kockázatkommunikáció – különösen az árvíz utáni időszakban, amikor a szennyezett vízzel való közvetlen érintkezés valószínűsége a legmagasabb. Magyarországon az emberi vakcina jelenleg nem érhető el rutinszerűen, így a megelőzés elsősorban a fertőzési utak megszakításán alapul.

‍

A JRC tanulmány fő közpolitikai üzenete az, hogy az éghajlatérzékeny zoonózisokra irányuló célzott megfigyelési és beavatkozási stratégiák kialakítása sürgető feladat. Ez a vízügyi és közegészségügyi szektor szorosabb együttműködését sürgeti.

‍

Mire kell készülni?

‍

Az Estévez-Reboredo et al. (2026) – The Lancet Regional Health – Europe tanulmány és a JRC kapcsolódó elemzése tudományos megalapozottsággal rögzíti azt, amire az eddigi szórványos adatok már utaltak: a leptospirózis Európában éghajlatérzékeny, növekvő terhelésű közegészségügyi tényező. A hőmérséklet-emelkedés akár 5,28-szorosára növelheti a relatív fertőzési kockázatot, a csapadék-anomáliák szintén szignifikáns hatást mutatnak, és minden vizsgált éghajlati forgatókönyv esetén az esetszámok emelkedése várható.

‍

A betegség vízügyi dimenziója egyértelmű: az árvizek, a csapadék szélsőségek és a csatornahálózat állapota közvetlen összefüggésben állnak a kórokozó terjedésével. Ez nem csupán járványügyi, hanem infrastrukturális és tervezési kérdés is. Az éghajlathoz alkalmazkodó vízgazdálkodás – amelynek célja az árvízkockázat csökkentése, a csapadékvíz kezelése és a szennyezési utak megszakítása – ebben a kontextusban közvetlenül közegészségügyi megelőzési funkcióval is bír.

‍

Források:

‍Estévez-Reboredo et al. (2026) – The Lancet Regional Health, Joint Research Centre, microLife (2026) – Oxford Academic (2026), EEA Climate-ADAPT, Semenza & Paz (2021) – Lancet Regional Health, Petakh et al. (2024) – Frontiers in Public Health, Poulakida et. al (2024) – PMC, Egészségvonal