A Győr és Szombathely közötti félúton fekvő apró, csöndes falucska, Vadosfa környezete a tavasszal megválasztott Magyar-kormány – Brüsszel nyomásának engedelmeskedve meghozott – döntése alapján rövid időn belül teljesen átalakul: néhány éven belül hetven darab, egyenként kétszáz méter magas szélturbinát építhetnek ide nyugat-európai befektetők. A helyi lakosságot nem kérdezték a tervről, miközben a Tisza-kormány úgy módosította a szabályokat, hogy 12 ezer méterről 700 méterre csökkentette le a lakott terület szélétől számított védőtávolságot.

Hitviták a szélturbinák körül

‍

Amikor egy technológiát „zöldnek" bélyegzünk, ritkán tesszük fel a legfontosabb kérdést: mihez képest? A szélerőmű ökológiai mérlegének mindkét serpenyőjében hosszú lista szerepel pro és kontra. Van, amiben az erőmű típus megszégyeníti a napelemet, és van, ahol kínos magyarázatra szorulnak a mellette érvelők. A végén pedig ott a kérdés, amit a beruházói szórólapok szemérmesen elhallgatnak: húsz év múlva, az üzemidő végét követően mi lesz a rengeteg beépített betonnal, acéllal és főként üvegszálas műanyaggal?

‍

Korábbi lapszámainkban már körüljártuk a vadosfai beruházás madártani kockázatait, és megnéztük, hogyan éled újra a hazai szélenergetika a 2016-os telepítési tilalom feloldása után. Most a mérleg egészét tesszük a boncasztalra: hogyan viszonyul a szélenergia-termelés ökológiai lábnyoma a napenergiához, a vízenergiához, a biomasszából származó energiához?

A lábnyom mérete

Kezdjük a teljes ökológiai lábnyom vizsgálatánál! Egy szélturbina kétszáz méter magas acéltornyának és gépészetének anyaga bányákból, szénnel fűtött kohóból és hengerművekből, végül gépgyárakból jön. A föld alá mélyen benyúló hatalmas betonalap anyagát kőbányákból és cementgyárakból szállítják a helyszínre. A gépészet egyes komponensei ritkaföldfémekből, mások műanyagipari, azaz kőolajalapú termékekből állnak, kenőanyagai kőolajtermelés révén „teremtődnek”. Hatalmas lapátjai szintén kőolajszármazék műgyantából és üvegszálból állnak. Az életciklus-elemzések szerint egy turbina teljes ökológiai lábnyomának java – 44–99%-a – már az előtt keletkezik, hogy a rotor egyetlenegyet is fordult volna. A szélenergia melletti legerősebb érv szerint a működés környezetkímélő.

‍

Az ornitológusok azonban ezt az állítást is fenntartással fogadják, mert a gyorsan mozgó lapátok útjábakerülő madarak túlélési esélye a nulla felé konvergál.

A mérleg pozitív serpenyője

A fentiek első hallásra lesújtó összképet mutatnak a szélerőművekkel kapcsolatban. Csakhogy mivel működése közben a turbina az elhasználódó kenőanyagok cseréjén túl szinte semmit sem bocsát ki. Az energetikai megtérülés – az az idő, amíg a turbina megtermeli a saját gyártásához, felállításához és későbbi bontásához szükséges energiát – a WindEurope adatai szerint – mindössze 3–14 hónap, ami kétségkívül a szélenergia mellett szól.

‍

Csakhogy a valósághoz közelebb visz az egy kilowattórára jutó, teljes életciklusra vetített szén-dioxid-kibocsátás elemzése. Egy hazai életciklus-szemléletű elemzés (Multidiszciplináris tudományok, 2021.) a következő sorrendet állította fel az egyes energiatermelő egységek körében;

A legtisztább az atomerőmű a maga 4,68 g CO₂-egyenérték/kWh értékével. Szorosan mögötte a vízerőmű következik 5,49 g-mal, majd csak ezt követően a szélerőmű 10,1 g-mal. Utánuk érdekes módon nagyot ugrik a lista: a biomassza 57,5 g, a napelem 65 g, majd a sor legvégén a lignittüzelésű erőmű áll, 1 340 g-mal.

‍

Más, nemzetközi adatsorok kicsit eltérő számokat hoznak – a szélre 9–15 g, a napelemre 29–65 g adódik a technológiától és a gyártás helyétől függően –, de a sorrend ugyanaz. A szél a középmezőnyben van ugyan az atom és vízenergia mögött messze lemaradva.

‍

A biomassza „karbonsemlegessége" a legvitatottabb tétel a mezőnyben: elvben az elégetett növény annyi szén-dioxidot ad vissza, amennyit élete során megkötött, a gyakorlatban azonban a fakitermelés, a szállítás és feldolgozás sokat ront az összképen. Ahogy egy 2026-os összehasonlító elemzés fogalmaz: a biomassza fenntarthatósága nem a technológián múlik, hanem azon, hogy honnan és hogyan szerezzük be az alapanyagot.

‍

Égig érő tájseb

A fenti grafikonok sajnos keveset mondanak arról, amit a Vadosfakörül élők a bőrükön éreznek majd. A szélerőmű ökológiai lábnyomát nem csak az emisszó szempontjából kell vizsgálni, hiszen a szélerőművek és a hozzájuk tartozó infrastruktúra által elfoglalt terület egyben élőhely is, tájképi látvány is.

‍

Területigény tekintetében a szél paradox módon jól szerepel: a tornyok között a termőföld tovább művelhető, a turbinák maguk a terület csupán néhány százalékát foglalják el. A napelempark ezzel szemben összefüggő táblát fed le, a vízerőmű völgyet önt el (igaz, egyúttal vizes élőhelyet teremtve).

‍

A szélerőművekkel más a baj. A százötven méteres, csoportosan álló tornyok markánsan átírják a látképet – éppen ez volt a 2016-os védősáv egyik hivatalos indoka. A forgó lapátok emellett lecsapdossák az útjukba keveredő madarakat, denevéreket, rovarokat. Erről részletesen írtunk korábban; itt csak annyit, hogy a helyszínválasztás dönt el szinte mindent, és hogy a szélturbinák okozta madárpusztítás természeti kártétele nagyságrendekkel elmarad a házi macskák vagy a tükröződő üvegfelületek okozta károktól. A vízerőmű ehhez képest a folyó teljes ökoszisztémáját átszabja, a halak vándorlását hallépcsők megléte esetén is befolyásolhatja; a biomassza-ültetvény a monokultúra minden hátrányát hozza (amennyiben nem hulladékhasznosításról, vagy szennyvíziszapról van szó).

A hulladékprobléma

Itt érünk a szélerőművek Achilles-sarkához, amelyről az érintett tőkeérdekeltségek finanszírozta szórólapok szemérmesen hallgatnak. A szélturbina tervezett élettartama 20–25 év, ezután dönteni kell a sorsáról.

‍

A WindEurope becslése szerint Európában 2030-ig mintegy 80 GW szélkapacitás éri el az elméleti élettartamának végét, emiatt a következő öt évben nagyjából 14 000 első generációs lapátot szerelnek le. Az európai turbinapark ötöde már most legalább tizenöt éves, a hulladékhullám tehát közeleg.

Három út áll az erőműtulajdonos előtt. Az első az élettartam-hosszabbítás, ami elodázza a hulladékkezelés problémáját. A második a repowering, vagyis a korszerűsítés – a régi turbinákat újabb, nagyobb, hatékonyabb példányokra cserélik. Ez a legvonzóbb lehetőség a WindEurope szerint. A repowering átlagosan megduplázza az adott szélpark névleges kapacitását és megháromszorozza a termelését, miközben a tornyok számát átlagosan 27%-kal csökkenti. Ráadásul a meglévő utak, alállomások, hálózati csatlakozások újrahasználhatók. Ez a megoldás is csak élettartam-hosszabbítást jelent, de nem válaszolja meg a harmadik lehetőség, a teljes leszerelés következményeit.

Lapátokat a föld alá!

Bármelyik utat választják, a lapátokkal előbb-utóbb kezdeni kell valamit.

‍

A turbina tömegének túlnyomó része – az acéltorony, a réz, a generátor fémjei – jó eséllyel újrahasznosíthatóak. A gondot a 40–90 m hosszú rotorlapátok jelentik. Ezek üveg- vagy szénszál erősítésű műgyantából készülnek, ugyanabból az anyagcsaládból, mint a versenyautók karosszériája – erős, könnyű, időtálló, és épp ezért gyötrelmesen nehéz kezdeni vele bármit is. Nem olvad, nem rothad, nem korrodál.

A mennyiség ijesztő. Egy 2023-as európai felmérés szerint a 2050-ig üzemből kivont lapátok tömege elérheti a 7,5 millió tonnát, ami az anyag kis fajsúlya miatt nagyjából 228 millió m³ hulladékot jelent. Minden beépített megawatt kapacitás a végén körülbelül 9,6 tonna kompozithulladékot teremt.

A ma bevett „megoldás" puszta időhúzás: elássák, a földben azonban évszázadokon át megmaradnak. A második leggyakoribb megsemmisítési út a cementgyári társégetés, ahol a darált lapát anyaga tüzelőanyagként hasznosul.

‍

A környezetszennyezés exportja?

Jónak tűnő hír, hogy az európai szélipar önkéntes lerakási tilalmat vezetett be a lapátokra, négy tagállam (Németország, Ausztria, Hollandia, Finnország) pedig már törvényben is betiltotta a temetést – a kérdés csak az, hogy mégis mit kezdenek a hulladéklapátokkal? Csak remélni lehet, hogy nem tervezik a tilalom alá nem eső más országokban elásatni a szemetüket...

‍

Szerencsére léteznek alternatív megoldások is. A dán Vestas például két éve alkalmaz egy kémiai eljárást, amely révén a korábban feldolgozhatatlannak hitt epoxigyantás lapátokból is visszanyerhető az alapanyag.

‍

A kísérleti technológiák sora is hosszú: a szolvolízisoldószerrel bontja meg a kompozitot és nyeri vissza az értékes szálakat, apirolízis hővel teszi ugyanezt. Egy 2025-ös szakmai áttekintés (Nature ReviewsClean Technology) józanul összegez: a fémek újrahasznosítása kiforrott, abetoné még gyerekcipőben jár, a rövid távon skálázható kompozit-eljárások – amechanikai aprítás és a cementipari társégetés – viszont nem képesek visszaadniaz eredeti anyagot. A valódi körforgást ígérő módszerek még nem futnak ipariléptékben.

Vannak igen pozitív példák is!

‍

‍

A spanyol Muel szélpark leszerelésekor az üzemeltető 99,85%-os újrahasznosítási arányt ért el – szinte minden alkatrészt visszanyertek, ami bámulatos eredmény. Máshol a régi lapátokból zajvédő fallal, kerékpártárolóval, játszótéri elemmel, sőt bútorgyártással kísérleteznek, de ezek a megoldások ma még csak mértékében jelentéktelen próbálkozások.

‍

Mérleg, nem ítélet

A szélenergia gyártása tehát jelentősen szennyezi a glóbuszt, vizuálisan egyfajta tájsebet eredményez, a lapátok sorsa élettartamuk végén pedig ma még nem megnyugtatóan rendezett. Ezzel szemben áll az a tény, hogy teljes életciklusra vetítve a szél az egyik legtisztább energiaforrás, amely kevesebbet fal fel a termőföldből, mint bármelyik társa, és néhány hónap alatt visszafizeti a beleölt energiát is.

‍

A helyes kérdés tehát ezúttal sem az, hogy a szél „zöld energia-e", mert ez nézőpont kérdése. Sokkal inkább az, hogy miként viszonyul az adott ország energiamixéhez, és az energiahálózat megbízható működtetéséhez, hogy a szélviszonyok alapján van-e létjogosultsága és végül hogy mi történik a turbinalapátokkal az élettartam végén.

Források:

xForest, István Bodnár (2021) – MTAK, Wikipédia, Brain Fuel For Days, WindEurope, WindEurope, Meng et al. (2025) – Nature, Wikipédia, Origo, Világgazdaság, Iberdrola