A szolnoki révész egy korábbi cikkünkben találóan ígyfogalmazott, hogy „a Tisza oly sekély, mintha a folyó maga is menekülne atájból”. A 19. századi folyószabályozások öröksége ugyanis a víz visszatartáshelyett elvezetésre optimalizált rendszert hagyott ránk. Lehet hibáztatni VásárhelyiPált és a kor más vízépítő mérnökeit – akkori nevükön kultúrmérnököket –, de ezigazságtalan volna velük szemben, hiszen ők csak legjobb tudásuk alapjánteljesítették a megrendelő állam által rájuk rótt feladatot. Márpedig azáltalános földéhség erősen sürgette az Alföld kiszárítását, hogy a mocsarak, láprétek,ingoványok helyén hasznosítható termőföldek jöjjenek létre. Vásárhelyiék nemlátták előre, hogy a folyók kiegyenesítése hosszú távon milyen negatívkövetkezményekkel is jár.  

‍

Mára azonban egyértelművé vált, hogy túl sok víz túl gyorsanhagyja el az országot, ezért a folyószabályozás korrekciójára van szükség, ami azonban az időközben beépült területek miatt már nem egyszerű feladat.

‍

A folyószabályozás okozta károk

‍

A számok kíméletlenek. Magyarország vízmérlege negatív: évente mintegy 7 km³-rel több víz hagyja el az országot a folyókon, mint amennyi érkezik. A Duna–Tisza közén a talajvízszint az 1980-as évek óta helyenként 4–8 métert (!) süllyedt, a Homokhátságon félsivatagi növényzet jelent meg. A Tisza szolnoki szelvényében 2025 júliusában –292 cm-es vízállást, ezzel új negatív rekordot mértek.

A HUN-REN–BME kutatói szerint a Tiszánál, Vezsenynél az 1890-esévekhez képest mintegy 10 méterrel került mélyebbre a meder. Aszály idején így már nem a folyó táplálja a környező talajvizet, hanem fordítva: a talajvíz szivárog a mederbe, tovább szárítva a vidéket. A folyó, amelyet egykor megszelídítettünk, most maga szívja el a tájból az életet.

A földéhség kielégítésének ára

A gyökér másfél évszázaddal ezelőttre nyúlik vissza. A Tisza-szabályozás 114 mederátvágással a folyó síksági hosszát 1213 km-ről 760 km-re rövidítette. Az esés megnőtt, a víz felgyorsult, a meder pedig átlagosan 2 métert meghaladó mértékben mélyült. Az árvizeket a gátak közé szorították – ezzel 2,5–3 m-es árvízszint-emelkedést idéztek elő, miközben a kisvizek szintje egyre lejjebb csúszott.

A folyó tehát pontosan azt teszi, amire rákényszerítettük: gyorsan, egyenes vonalban vezeti le a vizet. Csak épp ma már nem ezt kérnénk tőle.

A megfúrt vízlépcső

Amikor a duzzasztás szóba kerül, a magyar közbeszéd nem egy műtárgyra gondol, hanem egy sebre. A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszert energiatermelésre, hajózásra és árvízvédelemre tervezték, de a nagymarosi tag sohanem épült meg. A szocialista diktatúra Németh Miklós vezette utolsó pártállami kormánya 1989-ben – a Dunakanyar és a Szigetköz természeti értékeit féltők tiltakozása hatására – leállította az építkezést, majd 1992-ben az Antall-kormány felmondta a szerződést. Az ügy a hágai Nemzetközi Bíróságig jutott.

A tiltakozás azonban messze túlnőtt a szakmai vitán. A vízlépcső a haláltusáját vívó szocializmus jelképe lett, az ellene szervezett mozgalom pedig a rendszerváltás egyik emblémája. A szakmai vita így vált a hatalom és a politikai ellenzék proxiháborújának színterévé. A felhergelt laikus emberek a régi rendszer minden bűnét az épülő műre vetítették – innen már nem volt esély a higgadt és szakszakmai alapú mérlegeléshez. Egy vízügyi kérdéstpolitikai indulat temetett maga alá, és a „betonból nem lehet édenkertet építeni" szellemű mondatok máig hatóan tabusították a témát.

Duzzasztani vagy sem?

A szakma továbbra is megosztott a kérdésben, de a törésvonal már remélhetőleg nem politikai, hanem valóban szakmai. Az egyik oldalon Kiss Tímea geomorfológus, az MTA doktora így fogalmaz: a kisvizek megemelésére a duzzasztás az egyetlen eszköz. Példát is hoz. A szegedi vízállás évtizedes csökkenése az 1980-as években megállt, amikor a szerbek Törökbecsénél duzzasztót építettek, amely felemelte a vizet.

Egy vízépítő vállalkozó ennél tovább megy. Félmilliós elérésű posztjában úgy számol, hogy a mai vízálláson egyetlen nap alatt 185 millió m³ víz hagyja el az országot csak a Dunán.

‍

„Ha lenne Nagymarosunk és Mohácsunk, ez maradhatna nálunk" – írja Kiss Tímea.

‍

Szerinte a síkvidéki duzzasztó nem elsősorban erőmű, sokkal inkább gravitációs szintemelő műtárgy: elég 3–5 méterrel megemelni a vizet, hogy a csatornák szivattyú nélkül is működjenek. Márpedig víz nélkül szerinte a természetalapú vízmegtartás puszta illúzió, hiszen ahol nincs alapvízszint, ott nincs párolgás, nincs helyi eső sem.

A másik oldalon viszont ott a hordalék kérdése. Abonyi András, a HUN-REN ÖkológiaiKutatóközpont főmunkatársa arra figyelmeztet, hogy a tározó nemcsak vizet fog vissza, hanem irdatlan mennyiségű hordalékot is. Ami fent megreked, az lent hiányzik. A víz a mederből pótolja a hiányt – vagyis a duzzasztás egy helyen megemeli a vizet, máshol viszont tovább mélyíti a medret, és lejjebb húzza a talajvizet. Ráadásul a főmederben visszatartott víz gyorsabban melegszik, minősége romlik.

A duzzasztás tehát nem varázsszó. Ott, ahol a hordalék útját elvágja, éppen azt a bajt súlyosbíthatja, amelyet orvosolni hivatott.

A víz honfoglalása

Van egy harmadik hang is, amely nem a nagy műtárgyakban, hanem a tájban gondolkodik. Balla Iván, a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetségének elnöke szerint vízkincsünk nagy részét nem az országhatárnálveszítjük el, hanem a saját településeink határában.

‍

„Ne csapoljuk le a földjeinket!" – szólít fel.

‍

Az eredetileg belvíz-elvezetésre tervezett csatornahálózatot át kellene állítani a víz megtartására: a lefolyás lassítására, a medrét tározásra.

Csakhogy a terep siralmas. Az elnök szerint a területi csatornarendszer felének, csaknem 50 ezer kilométernyi csatornának ma nincs gazdája.

‍

Az önkormányzatok megkapták az államtól a műveket, forrást a felújításukra viszont nem – a jogi helyzet máig tisztázatlan. A vízmegtartás tehát nemcsak műszaki, hanem tulajdonjogi és felelősségi kérdés is.

Balla Iván maga sem tagadja, hogy a nagy folyók egyre lejjebb kerülő medre valós gond. Csak a sorrendet látja másként: előbb a saját udvarunkon kellene rendet tenni - javasolja.

Melyik ujjunkat harapjuk elsőként?

A vita látszólag arról szól, duzzasztó kell-e vagy csatorna. Valójában arról, hogy egyszerre több igazság is igaz lehet. A hordalékkérdés miatt egyetlen óriási, nagymarosi léptékű beruházásban gondolkodni ma épp olyan leegyszerűsítés volna, mint amilyen harminc éve folyamatosan minden duzzasztót, fenékküszüböt és minden egyéb műtárgyat eleve elutasítani. A táj vizét elsősorban ott érdemes megfogni, ahol elszalad – a csatornákban, a holt ágakban, a sekély tározókban. De ahol a kisvizek már történelmi minimumon vannak, ott a célzott, gondosan méretezett duzzasztás nem a probléma része, hanem a feltétele annak, hogy egyáltalán legyen mit visszatartani.

A nagymarosi örökség tanulsága nem az, hogy a grandiózus erőművekhez kell visszatérni. Hanem az, hogy egy vízügyi kérdést végre vízgazdálkodási, természetvédelmi és agrár, és ivóvízbázis védelmi kérdésként lehessen megvitatni – nem a rendszerváltás indulataival a hátunk mögött. A folyó ugyanis nem érti a politikát. Csak azt méri vissza, hogyan bánunk vele.

Források:

‍MFOR, HVG, Agroinform, CSEMETE Egyesület, NAK, Pannon Enciklopédia – Arcanum, Bős–nagymarosi vízlépcső – Wikipédia, Ellensúly