Brüsszeli klímahipotézis alapján előírt nemzetállami kötelezettség
A tározókat, átvezetéseket és csatornákat évtizedekre építjük, a méretezésük pedig azon múlik, milyen éghajlatra számítunk. Eddig minden európai ország maga döntött erről. Az Európai Bizottság október 27-én ezen változtatna: az éghajlatváltozás hatásaival szembeni rezilienciáról szóló európai jogszabály javaslata minden tagállamnak ugyanazt a felmelegedési pályát határozná meg a tervezéshez (Európai Bizottság, 2026b).
A javaslat nem ír elő vízügyi célszámot, és a víz-keretirányelvhez sem nyúl hozzá. A vízügyi tervezőket mégis hamar elérné, mert közös alapfeltevést, kötött határidőket és egy új kötelezettséget hoz. Az alábbiakban azt nézzük meg, mit kér a szöveg, és mi tehető már most.
Közös felmelegedési pálya, amely csak az alsó határ
A javaslat I. melléklete a referenciapályát a globális átlaghőmérséklet több évtizedes emelkedéseként határozza meg: 2030-ig 1,5 °C, 2050-ig 2 °C, a század végéig 3 °C, az 1850–1900-as átlaghoz képest. A preambulum szerint a közös alap összehasonlíthatóvá teszi a terveket, és javítja az országok és szakpolitikák közötti összhangot. A vízgyűjtőket külön is megemlíti a határokon átnyúló rendszerek között.
Az európai víziközművek 16%-kal többet fektetnek be, mint egy éve, csakhogy az EurEau friss adatai szerint a csőhálózatok megújítása nem gyorsult, mert a növekmény nagyját az építőipari drágulás vitte el.
A cseh agrártárca kilenc év aszály elleni kiadás után vezetékeket, tavakat és hektárokat tud felsorolni, de a talajvíz szempontjából évtizedek óta legrosszabb nyáron még nem tudja megmutatni, mit változtattak.
A Bizottság azt jutalmazná a hálózati díjakkal, aki el tudja tolni a fogyasztását a csúcsidőből, így a szivattyúállomások és a levegőztető medencék is a vita részévé válnak, pedig ritkán esik szó róluk.
Kínai kutatók globális modellel számolták ki, hol és mennyi ivóvizet adhat a napenergiás határfelületi párologtatás – az eredmény ígéretes, de a feltételezések legalább annyira fontosak, mint a főszám.
